Századok – 1997

Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895

896 FODOR PÁL szág az a föld, ahol semmi sem hiányzik és ahol, ha ti is úgy akarjátok, minden a legnagyobb rendben lesz. Törökországon át nyitva áll előttetek az út a Szentföldre. Nem jobb-e nektek a muszlimok, mint a keresztények alatt élnetek? Itt mindenki békében élhet a szőlőlugasa és a fügefája alatt. Itt a legdrágább ruhákat viselhetitek... Ébredjetek, és hagyjátok ott örökre azt az átkozott földet!"2 A tapasztalatok és a biztatások hatására hamarosan megindult a közép- és nyugat-európai, főleg a németországi (askenázi) zsidók kivándorlása az Oszmán Birodalomba. Ez azonban csak a század második felében öltött nagyobb méreteket, főleg 1470 táján, a csehországi üldözések hatására. Ugyanebben az időszakban tűnnek fel nagyobb számban spanyol zsidók (szefárdok) is az oszmán területeken. A szefárdok a 14. század végén és a 15. század elején jobbára a Földközi-tenger keleti medencéjébe vagy Palesztinába menekültek a zaklatások elől, de az 1460-70-es évekbeli pogromok és az inkvizíció felállítása nyomán már közülük is számosan kerestek és találtak menedéket az oszmánok uralma alatt. Minden korábbit felülmúlt azonban az a menekülthullám, amelyik az 1490-es években bontakozott ki és tartott több évtizeden át. Ez utóbbit a spanyolországi zsidók 1492. évi elűzése váltotta ki. Ferdinánd király és Izabella királynő ez év elején kiadott ediktuma úgy rendelkezett, hogy a keresztény vallás ellen elkövetett bűneik miatt a zsidóknak „folyó év július havának végéig el kell hagyniuk valamennyi említett királyságunkat és uradalmunkat, fiaikkal és leányaikkal, férfi és női zsidó szolgáikkal és háztartásuk tagjaival, kicsivel és naggyal, akárhány évesek legyenek is, és ne merészeljenek visszatérni vagy lakni ezekben, vagy ezek bármely részében... Engedélyt adunk a mondott zsidó férfiaknak és nőknek, hogy javaikat és vagyonukat kivigyék valamennyi királyságunkból és uradalmunkból, szárazon és vízen, feltéve, ha nem visznek ki aranyat és ezüstöt vagy vert pénzt, vagy királyságaink törvényei által tiltott más dolgokat".3 A rövid határidő miatt a többség a szárazföldi utat választotta, és először a szomszédos vagy könnyebben elérhető országokba: Portugáliába, Navarrába, Provence-ba, illetve kisebb részben Észak-Afrikába, Itáliába és Németalföldre menekült. Néhány éven belül azonban ezekből az országokból is kiűzték őket. Ekkor, s különösen az 1496-97. évi erőszakos portugáliai térítések hatására döntöttek tömegesen a szefárdok úgy, hogy az Oszmán Birodalom felé veszik az útjukat. Az érkezők először a jelentősebb városokba: Szalonikibe, Isztambulba, Edirnébe költöztek, majd egyéb dél-balkáni és a nyugat-anatóliai kikötővárosokban telepedtek le. Innen aztán fokozatosan terjeszkedtek tovább a Balkán, illetve Anatólia és Szíria irányába. A Közel-Kelet török kézre kerülése után jelentős zsidó bevándorlás indult meg ezekre a területekre is. Az oszmán földre emigrált szefárdok pontos számát nem ismeijük, de egyes becslések szerint mintegy 90 000-en lehettek, ami azt jelenti, hogy az 1492 után eltávozott mintegy 165 000 ibériai zsidó nagyobbik része ide érkezett. A bevándorlás, a belső migráció, az oszmán hódítások és kényszertelepítések (az utóbbiról alább még szólunk) következtében hamarosan számos oszmán városban jött létre kisebb-nagyobb zsidó közösség. Két település: a makedóniai Szaloniki és a palesztinai Szafed szinte „zsidó várossá" alakult át. Az előbbiben már a 16. század első harmadában 60%-ot ért el a zsidó lakosság aránya, s ez egészen