Századok – 1997

Tanulmányok - Szvák Gyula: Az orosz „rövid” 17. század. A Romanov-konszolidáció kezdetei IV/857

AZ OROSZ „RÖVID" 17. SZÁZAD 875 lostor védelmét irányító Gyionyiszij archimandrita pedig akár egy várkapitány vitézkedett. Egyéb tekintetben azonban ennek az állapotnak inkább negatív hozadékai tűntek ki: az eltelt csaknem háromnegyed század ellenére a Sztoglav-zsinat által regisztrált állapotok uralkodtak. Az opricsnyina, majd a „zavaros"" időszak viharai elsöpörték az egyházi élet reformkezdeményeit, ezért 1619-ben Filaret pátriárkának gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. A 17. század első felében ellentmondásos helyzet alakul ki. A fentebb említett okok miatt az államnak eminens érdeke az egyház erősítése - ezek az évtizedek mégis az egyház gazdasági-társadalmi súlyának gyengítéséről szólnak. Egy sor adófizetési és bíráskodási privilégiumát megszüntetik, sőt az újonnan létrehozott Kolostorügyi Hivatal — a pátriárka földjei kivételével — a teljes egyházi népesség feletti bíráskodást a saját hatáskörébe vonja. A szolgáló nemesek és a kereskedők 1648-ban külön beadványban kérik az egyház anyagi alapjainak megrendítését: javaslatukban az 1580 óta a papsághoz került valamennyi földbirtok konfiskálása szerepel. Az 1649-es törvénykönyv végül ezt nem tartalmazza, de az egyház városi birtokainak elkobzása bekerül a szövegébe. 1649 és 1652 között e rendelkezés 80%-ban meg is valósul. S bár az orosz egyház továbbra is hatalmas földbirtokkal rendelkezik (1678-ban egészen pontosan 116 461 paraszti udvarral), a felsorolt állami intézkedések már önmagukban is társadalmi helyzetének ingatag voltára utalnak.33 Az állam és a világi társadalom által állandó — és az idő előrehaladtával mind reménytelenebb — védekezésre kényszerített egyház sorsában ritka szerencsés történelmi pillanat jött el, amikor Mihail cár apja, Filaret hazatért a lengyel fogságból. A haláláig hátralevő bő évtizedben az orosz pátriárka az állam tulajdonképpeni vezetője. Aminek nem is az az egyház szempontjából legfontosabb eredménye, hogy a pátriárka birtokai gyarapodnak, hanem, hogy kezdetét veheti az egyházi rendteremtés. Filaret, nyilván saját élményeitől is befólyásoltan, a bajok legfőbb okozóinak és az ideológiai „fellazulás" értelmi szerzőinek a külföldieket tartotta. Különös szigorral lép fel hát a pravoszlávia tisztaságát veszélyeztető minden idegen hatással szemben. Szélsőséges hitvédő magatartására jó példa, hogy még a nem orosz pravoszlávokat is újrakeresztelteti Moszkvába érkezésükkor, könyveiket pedig elkoboztatja. Az ukrán és belorusz pravoszláv egyházi irodalom ugyanúgy indexre került, mint az eretnek „latin" művek. A pravoszláviát ért káros idegen befolyás elleni intézkedéseihez hasonló eréllyel veszi fel a küzdelmet a hitéletet belülről bomlasztó jelenségekkel szemben is, amikor betiltatja a pogány szokásoknak minősített népi vigasságokat.3

4 Az egyház belső megtisztulási folyamatának útján az igazán jelentős előrelépés sajátos módon mégis Filaret halála után következik be. Az érdem az ún. harcos egyház képviselőié, akik már az 1630-as évek közepén fellépnek a vallási élet tisztasága érdekében, ám igazán átütő sikert csak az új cár uralkodásának első éveiben érnek el. A városi papság néhány moszkvai és vidéki képviselőjéből 1646 körül kristályosodik ki egy csoport, a „harcos egyház" szószólói, akik valóban tettekkel kívánnak érvényt szerezni a SztógTáv elveinekrAhitéletet megreformálni kívánó pópák csoportja tíz évvel azelőtt egy igazi alulról szerveződő társulásnak indult, Nyizsnyij-Novgorodban, de végül mégis felülről szerveződött befolyásos