Századok – 1997

Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623

IFJ. ANDRÁSSY GYULA PÁLYÁJÁNAK ELSŐ SZAKASZA 671 Dániel vagy érvényes, vagy nem az, és ha nem érvényes, nem teheti érvényessé az sem, ha a választásokon Tiszáék győznek. A szövetkezett ellenzékhez azonban nem csatlakozhat, az ő erőszakosságuk a felelős ugyanis a kialakult helyzetért, és az sem helyes, hogy a király személyét bevonják a politikai vitába. A Budapesti Hírlap ugyanebben a számában adott interjújában Andrássy úgy jellemezte Tiszát, mint a kisebbség legyűrésének fanatikusát. Szerinte Tisza nagytehetségű, tiszta, igaz ember, akit azonban fanatizmusa téves útra ragadott el, így politikai célt elérni nem lehet, és nem is szabad. Saját feladatának most azt tekinti, hogy elszigetelten, sem a kormányhoz, sem a szövetkezett ellenzékhez nem csatlakozva dolgozzon azon a kettős célon, hogy egyrészt helyreálljon a parlamentben a jogrend, másrészt azonban a házszabályokat is megszigorítsák. A Szabadelvű Pártból való kilépés döntő fordulat Andrássy pályáján. November 18-cal megkezdődött a dualista Magyarország politikai életének legkomolyabb politikai válsága. Andrássy szemmelláthatóan úgy vélte:, a kibontakozó alkotmánykonfliktusban a „fanatikus" Tisza, és a mögötte álló király, valamint a szerinte is elfogadhatatlanul erőszakos, obstruáló ellenzék között ő kell, hogy legyen a közvetítő. A feltétlen jogszerűség, az alkotmányossághoz való ragaszkodás jelszavával indult neki ennek a szerepnek, ugyanúgy, mint 1898-ban. A különbség az akkori pártbontással szemben egyrészt az volt, hogy ekkorra Andrássy is a — mérsékelt és a 67-es alapon megvalósítható — közjogi vívmányok felé fordult, másrészt, hogy ezúttal a király és a nemzeti közvélemény közötti közvetítésre egyáltalán nem akadt más, hozzá hasonló súlyú vállalkozó. A liberális, Tisza módszereit nem helyeslő jelentősebb 67-es politikusok közül Apponyi ekkorra már végleg eltávolodott a 67-es politikától, (november 18-a után belépett a függetlenségi pártba), Szilágyi meghalt, Széli és Wekerle miniszterelnökségük alatt már „lejárta" magát az uralkodó szemében. A kiegyezést alkotmánysértő eszközökkel is védeni kész Tisza-gárdának ezúttal nem volt más — potenciálisan kormányképes — „ellenpólusa", mint Andrássy, és a körülötte csoportosulok. Andrássy joggal érezhette úgy, hogy a sokéves „második vonalban" végzett politikai tevékenység után most nyílt meg előtte az út ahhoz, hogy ezúttal döntő szerephez jusson a politikai életben.