Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
574 DIÓSZEGI ISTVÁN és az indiai brit érdekeket a francia, majd az orosz terjeszkedéssel szemben leginkább az Oszmán birodalom sértetlen fenntartásával látta biztosítottnak. Ez a politika a krími háborúban érte el kulminációs pontját, amikor Palmerston egy európai koalíció élén háborúba vitte Angliát a török integritást veszélyeztető O-roszország ellen. A hagyományos külpolitikával szemben a harmincas évektől egy másik felfogás is jelentkezett, amely részint gazdasági, részint humanitárius indítékokból anakronizmusnak minősítette az Oszmán birodalom létét, és a közelkeleti brit érdekek biztosítására az Oroszországgal való konszenzust szorgalmazta. Az új irányzat az 1856-os párizsi béke után egyre erősebbé vált, és amikor 1868-ban Gladstone, a liberális párt vezetője jutott hatalomra, kormányszinten is kifejezést nyert. A metamorfózis a magyarázat arra, hogy amikor Gorcsakov 1870 novemberében egyoldalúan bejelentette a párizsi szerződés revízióját, Angliában nem húzták ki a kardot a hüvelyből,116 hanem megfelelő formaságok közepette beleegyeztek a török biztonságot garantáló cikkelyek eltörlésébe.11 7 Az Oroszországgal konszenzust kereső Angliának nem volt szüksége kontinentális szövetségesre, ebből fakadt, hogy Andrássy felajánlkozása 1872 első felében Londonban elutasításba ütközött.11 8 Gladstone külpolitikája nem hozott különösebb eredményt, de szalonképessé tette az általa képviselt alternatívát, olyannyira, hogy Disraeli kormányra kerülése 1874 februárjában nem jelenthette a palmerstoni hagyományokhoz való teljes visszatérést. A külpolitikai választóvonal magát a konzervatív kormányt is kettéosztotta. Derby külügyminiszter és Salisbury, az indiai ügyek minisztere hajlott az Oroszországgal való egyezkedésre, és a harcias Viktória királynővel a háta mögött csupán a kormányfő vélte úgy, hogy Angliának szüksége van Törökországra. О sem a klasszikus palmerstoni irányvonalat képviselte persze, hanem, amint a Szuezi csatorna részvényeinek felvásárlása mutatta 1875 novemberében, a brit érdekek közvetett képviselete helyett elképzelhetőnek tartotta a direkt angol jelenlétet. A brit kormányon belüli megosztottságból következett, hogy a balkáni válság megindulása után sem a felkelőknek nem fogták pártját, sem pedig a török kormányt nem támogatták, hanem átengedték a terepet a három császár együttműködésének jegyében fogant Andrássy-féle válságmenedzselésnek. De hogy diplomáciai szankciókat helyezzenek kilátásba az Oszmán birodalom ellen, ahogy ezt a berlini memorandum tette, az már sok volt az alapjában véve a török integritás pozícióján álló kormányfőnek. A három császár szövetsége egyébként, miként egész kormányának, neki is szálka volt a szemében. Hogy a csatlakozási felhívást ügyetlenül hozták Anglia tudomására, csak kapóra jött a brit kormányfőnek. A külpolitikai tekintetben megosztott kormányban Disraeli ez alkalommal keresztül vitte akaratát. Az angol kormány vétója minimálisra csökkentette annak esélyét, hogy a törökök teljesítsék a berlini memorandumban foglalt követeléseket. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Konstantinápolynak végül nem is kellett nyilatkoznia. A török fővárosban még május 10-én zavargások törtek ki, amelyek előbb Mahmud pasa nagyvezér bukására, majd május 30-án Abdul Azis szultán detronizálására vezettek. A hatalmától megfosztott uralkodó június 4-én rejtélyes körülmények között meghalt (minden bizonnyal meggyilkolták), és helyébe V Murád lépett a trónra. A brit távolmar-adás miatt amúgy is meggyengült öthatalmi együttesen
