Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Egon Bahr: Zu meiner Zeit (Ism.: Szabó Zsolt) II/553

554 TÖRTÉNETI IRODALOM született, megelőlegezve a későbbi keleti politikát. Az enyhülés jegyében fogant politika német változata — felhasználva Kennedy és de Gaulle gondolati impulzusait — a kelet-nyugati status quo fenntartása mellett arra törekedett, hogy hosszabb távon, a politikai és gazdasági kapcsolatok szélesítésével teremtse meg a német újraegyesítés feltételeit. A tutzingi evangélikus akadémián 1963-ban tartott beszédében Egon Bahr először vázolta a német-német kapcsolatokra vonatkozó következtetéseit. Mivel az NDK megdöntésére irányuló törekvések kudarcot vallottak, elsődleges fontosságúvá vált az ott élő emberek megsegítése, a határok „fellazítása", minőségük megváltoztatása. Ezek az elképzelések ellenállásba ütköztek nemcsak a kormányzó CDU/CSU részéről, hanem a szociáldemokrata párton belül is. Willy Brandt azonban kiállt védence mellett és a nyugat-berlini útiokmány-megállapodás már ennek a felismerésnek a jegyében született. Bahr nyíltabban követelhette a nyugatnémet külpolitika irányváltását, mint Brandt, akinek kancellárjelöltként és későbbi külügyminiszterként sokkal inkább figyelembe kellett vennie koalíciós partnerének elgondolásait is. Amikor Brandt maga mellé vette Bahrt a külügyminisztérium tervezési osztályának élére, elérkezettnek látta az időt konkrét stratégia kidolgozására. Több tanulmánytervében elemezte a biztonság-, Európa- és keleti politika összefüggéseit, s feltárta az NSZK sajátos helyzetéből fakadó lehetőségeket. Szerinte Németország nemzeti szuverenitásának és egységének helyreállítása csak a kelet-nyugati konfliktus felszámolása után vagy azzal párhuzamosan lehetséges. Ezt egy összeurópai biztonsági és békerendszer keretében vélte megvalósíthatónak, amelyhez három lépcsőben vezetett volna az út: az NDK de facto elismerése, a kelet-európai országokkal való kapcsolatfelvétel, majd az azokkal megkötendő megnemtámadási szerződések. Ezeket követték volna az általános leszerelési és haderő-csökkentési tárgyalások. A folyamat végén a Szovjetunió és az Amerikai E-gyesült Államok által garantált európai biztonsági rendszer léphetett volna a két szemben álló paktum helyébe, amelyben a németek visszanyerhették volna önrendelkezési jogukat. Bahr helyeselte, de elégtelennek tartotta a Kissinger-kormány Kelet felé tett gesztusait; több, önálló német kezdeményezést javasolt az NDK elszigetelése helyett, amely addig a külpolitikai hatékonyság egyetlen kritériuma volt. Az SPD 1969-es hatalomra kerülése változást hozott Egon Bahr életében; Willy Brandt kancellár államtitkárrá és egyben a kancellári hivatal különleges feladatokkal megbízott miniszterévé nevezte ki. Az új kormány legfontosabb külpolitikai lépése a kelet-európai országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval való tárgyalássorozat megindítása volt. Az általa megtervezett építmény kivitelezésében Bahr aktív közreműködővé vált, hiszen őt bízták meg az NSZK érdekeinek képviseletével az Andrej Gromikóval folytatott moszkvai tárgyalásokon. A memoáríró több bizalmas részletet közöl a többórás megbeszélésekről, kemény pozícióharcáról és taktikai húzásairól, saját archívumára és személyes feljegyzéseire támaszkodva. Leírja, hogy mennyire megnehezítette feladatát a későbbi moszkvai szerződés pontjainak — a sajtó által Bahr-papírnak nevezett anyag — idő előtti nyilvánosságra hozatala, és milyen erőfeszítésébe került a szovjet féllel elfogadtatnia a német egységre vonatkozó levelet. Ennek értelmében a szovjet-NSZK szerződés nem áll ellentétben a Német Szövetségi Köztársaság legfőbb céljával, azaz a két német állam újraegyesítésével. A moszkvai szerződés döntő jelentőségű volt a keleti politika szempontjából, mert megnyitotta az utat a többi kelet-európai ország felé. Ezt követően intenzíven bekapcsolódott a négy győztes nagyhatalom Berlinről folytatott tárgyalásaiba, amelynek eredményeképpen azok garantálták a Bonn és Nyugat-Berlin közötti nempolitikai kapcsolatok fenntartását. Bahr meggyőzte Kissingert és a szovjeteket arról, hogy a jogi státuszról folyó eredménytelen vita helyett inkább a konkrét problémákra: a közlekedés, a nyugatnémet állami szervek jelenléte és a nyugat-berlini lakosok külképviselete kérdésére koncentráljanak. Bahr kiemeli, hogy a közép-kelet-európai országokkal való kapcsolatfelvétel után a négyhatalmi megállapodás volt az első multilaterális szerződés, amely megelőlegezte a Helsinki-folyamatot. Bevallása szerint céljai elérésében gyakran folyamodott a titkos diplomácia eszközéhez. Közvetlen összeköttetésben állt Henry Kissingerrel, s ami talán még meglepőbb, a legfelsőbb szovjet vezetéssel is. Az összekötő feladatát egy Vjacseszlav Kevorkov nevű magas rangú KGB-funkcionárius látta el, akit még 1968-ban — tehát a bonni szociálliberális hatalomváltás előtt — bízott meg Jurij Andropov, hogy legmagasabb szinten létesítsen kapcsolatot az NSZK kormányával. A titkos csatorna már 1970-ben hasznosnak bizonyult, amikor az elakadni látszó moszkvai tárgyalásokat ennek a segítségével hozták újra lendületbe. Bár a német oldalon Walter Scheel külügyminiszter is tudomást szerzett a háttérinformációkról, Bahr elsősorban egyenesen kancellárjának jelentette azokat. Időközben ő is mind jobban kiismerte a szovjet hatalmi hierarchiát, a döntéshozási mechanizmust, s