Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

458 ERŐS VILMOS vezni olyat, akinél csak megközelítő mértékben is találni lehetne annyi elfogultságot és oly erős irányzatosságot, mint Szekfunél."7 A szaktudomány részéről a legerőteljesebb bírálatot — a később ismertetendő Mályusz mellett — Domanovszky Sándor fogalmazta meg. A több szempontból a pozitivizmushoz és a hagyományos történeti képhez ragaszkodó pályatárs mindenekelőtt a keleti és nyugati magyar szembeállítást bírálja, s főként, hogy a magyar tradíciót a nyugati országrész tartotta fenn. (Szerinte a keleti fél még az európai kultúrhatásokat is jobban appercipiálta, pl. a lengyel reneszánsz hatásait emeli ki.) Eltér a véleménye Erdély, Bocskai, a rendiség, az 1608-as törvények megítélésében is, mert szerinte az ország egyesítésének legfőbb akadályai nem ezek, hanem sokkal inkább a Habsburgok voltak, akik főleg nyugati politikájukkal s nem a török kiűzésével törődtek. A rendekkel szemben álló Habsburg abszolutizmus igazolását már csak azért sem tartja helyénvalónak, mert hiányzott a népjóléti tartalma s rámutat, hogy a protestantizmus nem feltétlenül lelki szövetségese a töröknek, mint ahogy a jezsuiták Regnum Marianum gondolata sem a területi integritás legfőbb letéteményese, hiszen ez az integritás a török kiűzése után sem valósult meg s ezért ekkor már 1606 és 1608 örökösei küzdöttek. A 18. századi barokk képében pedig nem fogadja el, hogy ennek hatása csak a „keskeny nyugati földsávra", a főurak és a bécsi udvar hatókörére korlátozódik, ráadásul szerinte káros volt Szekfűnek a barokkot oly kedvező színben tüntetni fel, hiszen a józanabb, racionálisabb magyar szellemnek a klasszicizmus jobban megfelel. Itt is kitér a rendiség és az abszolutizmus ellentétére és bírálja Szekfut, mert mindenért a rendeket teszi meg bűnbaknak, holott szerinte a bécsi abszolutizmus legalább akkora akadálya a fejlődésnek, amit bizonyít, hogy ahol nincs rendiség (Erdély) ott még regresszívebb a politikája (Szekfű ezt persze a távolsággal magyarázza). Összességében Domanovszky a „Magyar Történet"-et szellemtörténeti munkának tartja, melynek fő érdeme, hogy a politikai történet mellett kitér a közigazgatás, gazdaság, társadalom fejlődésére is. Meglátása szerint azonban túl szűkmarkú az eseménytörténettel, s benne a szintézis, a lelki megismerés elhamarkodott az analízissel szemben, nem az új kutatások részeredményein alapul.8 (Meg kell itt jegyezni azonban, hogy a szaktudomány — sőt a Századok körének — „Magyar Történet"-tel kapcsolatos álláspontja nem feltétlenül elutasító. Hiszen a Bethlen Gáborról készült monográfia okán kirobbant vita idején — többek között Móricz Zsigmond mellett — Hajnal István is védelmébe veszi Szekfűt R. Kis István és Alvinczi Péter protestáns oldalról jövő támadásaival szemben, mondván, hogy a liberális történetírás, pl. Horváth Mihály szabadság-hős képével szemben Szekfű joggal emelte ki Bethlen mögött az egyéniség, a tetterő, a hatalomszerzés barokk motívumát. De nagy elismeréssel ír Szekfű köteteiről Holub József és Balanyi György is a Századok 1935-ös, illetve '37-es évfolyamában, mindkettő főként Szekfű szellemtörténeti újításait dicsérve. Holub egyértelműen helyesli pl. Szekfű reneszánsz és Mátyás-koncepcióját, egyetértve, hogy Mátyás nem azért törekedett a nyugati hódításra, hogy ennek birtokában leszámoljon a törökkel (amelyet nem tekintett olyan erőnek), hanem ez az erkölcsi kötöttségektől megszabadult reneszánsz individualizmus hatalomvágyából, spontaneitás-igényéből táplálkozott. Balanyi György pedig a szellemtör-