Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

456 ERŐS VILMOS messég tulajdonképpen a jobbágyok további röghöz kötését, illetve a városok országgyűlési képviseletének jelképesre való redukálását alkudta ki.4 Szekfű szintézisének a későbbiekben legtöbb vitára okot adó pontja a 18. század „átértékelése" volt. Ennek az átértékelésnek a legfőbb sajátossága, hogy szemben a dualizmus kora nemzeti-romantikus iskolájának felfogásával (vö. Toldy Ferenc értékelése), mely ezt nemzetietlennek és a nemzet hanyatló periódusaként értékelte, Szekfű egyrészt ezt az időszakot tekinti a magyarországi barokk kibontakozásának. Másrészt nem hanyatló, hanem éppen virágzó, a nemzeti fejlődés tetőpontját jelentő epochának festi le, melynek fő pozitívuma, hogy a 16-17. század időszakával szemben megszűnnek a nemzeti egységet szétszakító nagy ellentétek, így pl. a vallási, protestáns-katolikus, keleti-nyugati magyar (rendiség-abszolutizmus) szembenállás és a Habsburgok segítségével helyreáll az ország területi integritása is. Mindezek megteremtették az ország újjáépítésének, a lakosság újratelepítésének, a nemzeti erőgyűjtésnek az időszakát, amely historikusunk számára azért is különösen kedves, mert mindez a katolikus barokk világnézet keretein belül ment végbe, melynek fő elvei: vallásosság, társadalmi béke és suum cuiqe, a Habsburgok iránti hűség, a felsőbb osztályok tekintélyén alapuló társadalmi hierarchia. (Mindezt magukba sűrítik a barokk világnézetet megtestesítő jezsuita iskoladrámák szerzői és a jezsuita történetírók is.) Szekfű egy későbbi bírálója, Tarnai Andor így foglalja össze ezt az idilli barokk-képet; „А XVIII. század függetlenségi harcaival szemben a 'nemzetietlen' kort az uralkodóházhoz való hűség jellemzi, a dinasztia, viszonzásul az őszinte ragaszkodásért, a rend, a békés építőmunka évtizedeit juttatja az országnak. A kor vezető alakja a királynő, Mária Terézia. A fejlesztés politikájának hajtóereje nem valamiféle racionalista program, hanem a királynő mélyen vallásos, katolikus meggyőződése, emberszeretet, anyai ösztön vezeti az uralkodót konzervatív reformjaiban. Ezek eredményeképpen minden néposztály békés egyetértésben munkálkodik a haza boldogságán. A kor vezető emberei a katolikus erkölcs hősei: vallásos értékrendszer irányítja tetteiket, s az egész nép boldogságát morális meggyőződésből igyekeznek megvalósítani; munkásságukban harmóniába olvad a természetfölötti rendeltetés és az e világi érdek, az általános emberi és a nemzeti cél. A kor kulturális életének a jezsuiták az irányítói; övék az iskola, kezükben a tudomány, ők hirdetik az erényes élet alaptörvényeit. Nemzeti szempontból rendjüké az érdem, hogy először alakul ki egységes nemzeti történetszemlélet. A magyar barokknak ezt a vonzó világát a felvilágosodás rombolja össze, amellyel a külsőleges, idegen eszmerendszerek érvényesültek, mozgásba jöttek a politikai szenvedélyek, eláradtak a 'nemzeti bűnök', s mindez végeredményben a szentistváni állam összeomlásához vezetett."5 Mint az idézetből már kiderül, a barokk ez idilli képével áll szemben a felvilágosodás, mely a történeti műltat, a hagyományt figyelmen kívül hagyó racionalizmusával, vallásellenességével, a hierarchikus elvet megtagadó társadalmi szerződés-elméletével és kozmopolitizmusával lényegében a társadalmi egyensúlyt felbontó, az alsóbb társadalmi rétegek uralmát megteremtő francia forradalom jakobinus diktatúrájának vérfolyamát antedatálja.