Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

454 ERŐS VILMOS társadalmi, gazdasági és politikai viszonyokat. Amint egy ember sem állhat meg egyedül, úgy az emberi történet hatóerői sem működnek elszigetelten; mindnyájan együtt és egyszerre hatnak s közöttük a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, melyek primér voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét."1 (Itt nyomban érdemes megjegyezni, hogy a szellemtörténeti kategóriák alkalmazása — mint erre a mű megjelenésekor már Erdélyi László is rámutatott2 — nem egyforma mértékben érvényesült; a Hóman által írt rész, paradox módon, hiszen ő írta pl. a szellemtörténet magyarországi alapvetéséül szánt módszertani könyv, „A magyar történetírás új útjai" (1931) programadó tanulmányát, inkább államtörténeti jellegű. A Szekfú által írt fejezetek ezzel szemben inkább művelődéstörténeti jellegűek, melyet nevezett tanulmányában Hóman is a szellemtörténettel azonosított.) Az egész két világháború közötti korszak szemléletét összefoglalni kívánó szintézisben Szekfű a szerkesztés módosulása folytán (eredetileg csak az 1526 utáni történet megírására kapott megbízást) a Mátyás trónra lépésétől saját koráig terjedő időszak történetét írta meg. Mint utaltunk rá, Szekfű munkájának egyik fő újdonsága a szellemtörténeti, művészettörténeti kategóriák alkalmazása. Művében Mátyás uralkodásának idejét, illetve a 16. század elejét tekinti a reneszánsz magyarországi kibontakozása és elterjedése időszakának. A hagyományos történetfelfogással szemben, mely Mátyás hódító törekvéseit a török elleni hatékonyabb védekezés szándékával magyarázta, Szekfű mindezt a reneszánsz egyéniség erkölcsi kötöttségeken túlemelkedő spontaneitásából és hatalmi vágyából vezeti le. Szekfű szerint a reneszánsz egyik legfőbb sajátossága ugyanis a keresztény erkölcsiség megtagadása, a modern nemzetállam megteremtése, melyben az uralkodók tetteit — a középkor univerzalizmusával szemben — a csupasz önérdek, az önfenntartás, a hatalom kiterjesztésének igénye irányítja. (Felfogásában egyébként a reneszánsz Magyarországon csak a 16. század első harmadáig tartott, utána a barokk 18. századi elterjedéséig egyfajta „kulturális mozdulatlanság"figyelhető meg az országban.) Rátérve a 16. század időszakára a historikus a saeculum legfőbb gondjának az ország három részre szakadását, a reformációval kezdődő vallási ellentéteket, az egységes magyar állameszmének ellentmondó Erdély megteremtését látja. Szekfű koncepciójának egyik legtöbb vitára alkalmat adó eleme a nyugati országrész és a keleti országrész fejlődésének a szembeállítása, pontosabban az a tézis, hogy a Habsburgok hatalmába került nyugati országrész képviselte inkább a magyar állameszme folytonosságát s az európai szellemi hatásoknak jobban ki volt téve, mint a keleti, Szapolyai János birtokán maradt országrész. „A tradíciót, az ősivel való összefüggést, a nyugati fél tartotta fenn — olvashatjuk az első kiadás IV kötetében —, az, amely egyúttal, idegen eredetű király alatt, idegen tartományokkal szoros összefüggésben, az európai hatásoknak is sokkal inkább ki volt téve, mint a magyar állam bármikor előbb, talán Szent István óta soha ennyire. Régi magyar tradíció és európai nyugati hatás, ez a két erő munkál most és hozza létre a Habsburgi államot, a magyar nemzet politikai életének négyszáz éven át tradicionális formáját."3