Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 403 a pángermán veszélyről, amit a német kisebbségeknek Németország keleti politikájába való bekapcsolása jelentett. A pángermán térképek a Dunántúl nagy részét többé-kevésbé összefüggő és a nyugati nagy német néptömbhöz kapcsolódó településterületnek tüntették fel. (...) Az asszimilációs veszteségeket hangsúlyozó külföldi és hazai német propagandára válaszul a magyar társadalmi szervezetek a harmincas évek elején hazafias jelszavakkal nagyarányú névmagyarosítási kampányt indítottak, amelyekhez a katonaságnál, hivatalokban, iskolákban jelentős presszió is járult." 4

5 1931. augusztus 24-én foglalta el hivatalát az új belügyminiszter: dr. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc, aki mint vitézi várományos, a 20-as években szintén magyarosította a nevét. Első miniszteri ténykedése során (1931. aug. 24. - 1935. március 4.) tárcája sokkal engedékenyebben kezelte a névváltoztatás kérdését, mint hivatali elődei idején. Az új belügyminiszter nevéhez fűződik a családnévváltoztatás első átfogó szabályozása, a 40.200/1933. BM. sz. rendelet, amelyet a Budapesti Közlöny 1933. július 27-i számában hirdettek ki. (Ld. Függelék 2.) Keresztes-Fischer rendelete a 30-as évek nagy névmagyarosítási hullámát részben követte, következményeit tekintve pedig felerősítette azt, s a kormánypolitika ehhez kapcsolódó intencióinak sikerét volt hivatva biztosítani. A szaporodó névmagyarosító szándékok realizálásának megkönnyítésén túl, a rendelet célja az lehetett, hogy a szomszédos országokénál Trianon után etnikailag valóban homogénebb társadalom külső jegyeinek „magyarosabbá" válását elősegítse, nem utolsó sorban külföldnek szánt demonstratív célzattal. A névmagyarosítások tömegessé válása érdekében a belügyminiszter rendelete egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá tette az ilyen ügyekben követett eljárást. E jogszabály megszorító rendelkezései egyrészt bizonyos nevek felvételének tilalmára irányultak, másrészt az asszonyok névváltoztatását és a büntetett előéletűek néwáltását korlátozták, de semmilyen diszkriminatív elemet nem tartalmaztak egyik allogén csoport irányában sem. Ugyanakkor a névváltoztatás nem számított alanyi jognak - csupán a kérvényezéshez szükséges feltételeket foglalták össze az említett rendeletben. A belügyminiszter továbbra is maga dönthette el, hogy a kérvényezéshez szükséges feltételek megléte esetén kinek engedélyezi és kinek utasítja el a kérelmét. Az illeték mértékének ötödére, közszolgálati alkalmazottak esetében tizedére csökkentése, illetve a szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezők esetében teljes elengedése, továbbá a közszolgálatban és a véderőnél alkalmazottak irányában gyakorolt munkáltatói, elöljárói presszió, a már említett társadalmi kampány és egyéb tényezők együttes hatása eredményezte a kérelmek számának robbanásszerű emelkedését a rendelet megjelenése után. Az 1934-1936 közötti néwáltoztatók összetételére vonatkozóan sajnos nincsenek forrásaink. Az 1938. évi névváltoztatási anyagban bukkantam rá a M. kir. Központi Statisztikai Hivatalnak az 1937. évi fejleményeket összefoglaló jelentésére, amelyben az 1936. évi adatokra is vannak utalások.46

E dokumentum szerint 1937-ben összesen 16.650 személy kapott engedélyt új családnév felvételére. Közülük 7.517 személynek (45,1%) német, 8.419-nek (50,6%) szláv, 281-nek (1,7%) egyéb idegen, 433-nak (2,6%) magyar hangzású volt az eredeti neve. Felekezeti megoszlásuk a következőképpen alakult: római katolikus 13.112 (78,8%); evangé-