Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
270 VITA tunk mi a főszerkesztő, illetve a szerkesztők, ugyanis mi láttuk együtt az anyagokat), de hitünk szerint egyetlen olyan mondatot sem jelentettünk meg, amit a szerző ne látott volna, s korrektúrájával ne hagyott volna jóvá. (Takácsnak Révész által közvetített, meghamisításra vonatkozó gyanúján kívül efféle kritikai észrevételt a lexikon megjelenése óta eltelt 30 hónap alatt egyet sem kaptunk.) Vissza kell tehát utasítanom a sanda és alapot nélkülöző gyanúsítást, hogy én még a lexikont is a magam — Takács szerint sokban abszurd, hiteltelen, Révész szerint pedig komolytalan — nézeteim propagálására használtam volna fel. Immáron végleg a dolog érdemére visszatérve: szomorúan kell megállapítanom, bírálóim nem vették észre az egyik legfontosabbat, azt, hogy feltevéseimet nem — egyébként nem létező — politikai-ideológiai elkötelezettségem, nem a múlt századi magyar romantikusok iránti — szóba sem jövő — rajongásom, nem a szomszédos országok mai magyarfalóival való — fenn nem álló — szellemi közösségem, nem abszurditások iránti — szintén nem létező — fogékonyságom stb. gerjesztették, hanem egyes-egyedül az adatok sugallták. Az 1990-es évek közepén (a millecentenáriumtól függetlenül) jutottam arra a következtetésre, hogy a 10. századi magyar történelmet (a régészeti terminus szerinti honfoglalás kort) számos, a hagyományos értelmezés szerint megoldhatatlan ellentmondás terheli. (Bár ennek egyes elemeit korábban is láttam, az adatok rendszerré számomra csak néhány éve álltak össze. Éppen ezért felesleges volt opponenseimnek, főleg Takács Miklósnak annak bemutatásán fáradoznia, hogy korábban nem minden ponton ugyanazt vallottam, amit megbírált könyvemben kifejtettem, s így engem nemegyszer önmagammal szemben játszott ki.) Rendhagyó válaszom végén szeretném pontokba foglalva elősorolni, milyen ellentmondásokat észleltem történelmünk e nagyon fontos évszázadában: 1. Rájöttem, hogy úgyszólván nincs olyan korabeli vagy közel kortárs, megbízható írott forrásunk, amely ne nevezné (vagy legalább ne ábrázolná) nomádként a magyarságot. Ezek közül egyik-másik pontosan meg is adta, hogy mit ért nomádon. Ezzel szemben évtizedek óta folyt annak az — adatokkal alá nem támasztott — elméletnek a felduzzasztása, hogy a honfoglalók zöme letelepedett, földet művelő nép volt. Ez utóbbira korhoz köthető, megbízható adatokat kerestem és nem találtam. 2. Felfigyeltem arra, hogy a Kárpát-medence legkorábbi földrajzinév-anyaga erős szláv jelleget mutat,11 4 ugyanakkor úgyszólván teljesen hiányzik a török helynévi szubsztrátum. A szláv helynévanyag az egész Kárpát-medencében — egyenetlen területi megoszlásban — jelen volt. A történelem nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy — Benkő Loránd friss állásfoglalásának szavait idézem — „az eredetileg török (mongol) nyelvű avarság döntő mértékben elszlávosodott a magyar honfoglalás idejére".11 5 Nem kevesen viszont éppen azt vallották, hogy a Kárpátmedence 900 táján ha nem is néptelen, de gyéren lakott volt. 3. Ha — a helynévanyagból meg a magyar nyelv igen nagyszámú szláv jövevényszavából megítélhetően — jelentős szláv nyelvű népesség élt itt a honfoglalás idején, ez régészeti emlékanyagot is hagyott maga után. Igen ám, de a magyar régészet évtizedek óta nem vagy alig számolt a magyaron kívül más etnikum hagyatékával, mindent magyarnak minősített, miközben bevallottan nem tudott etnikumokat egymástól elkülöníteni (pl. nincs a mai napig meghatározva sem a besenyő, sem a kavar
