Századok – 1997

Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234

266 VITA (Ibn Hajján, Bölcs Leó) egyetemlegesen a magyarokról szólnak, valóban egyetemlegesen a magyarokról szólnának. Ha van is bizonyos kétely egy-egy forrással kapcsolatban (melyik, ezer éves história szilánkjait felvillantó kútfővel kapcsolatban nem merül fel ilyen!?), Takácsnál ez mindig ott (és csakis ott) jelentkezik, ahol az nézetével ellentétes híradást tartalmaz: Ibn Hajjánnak a magyarok nomadizmusáról szóló közlése csak „egy következtetés", Bölcs Leó esetleges tévedése a magyarok lovának szügyét borító vas- vagy nemezpáncélról természetesen azt a forráshelyet hitelteleníti, ami a magyar nomadizmus jellegzetességéről ad hírt. A Nyesztor-krónika azért nem jön komolyan szóba, mert a 12. század elején szerkesztették (ilyen alapon a 14. század közepén összeállított magyarországi krónikakompozíciót mindenestül hiteltelenné kellene nyilvánítani). Takácsnak vajon miért nincs forráskritikai aggodalma Maszúdi letelepedett népeket említő vagy a Dzsajháni-hagyománynak a magyarok sok szántóföldjéről szóló passzusaival kapcsolatban? (Pedig vaskosan lehetne.) Takács nem veszi észre, hogy az általa alaptalanul bírált és indokolatlanul hitelteleníteni szándékolt források nem csupán önmagukban megálló, hanem egymást szervesen kiegészítő és lényegében megerősítő kútfők. Én mindenesetre hiszek a hitelüket illetően sokszorosan igazolt írott forrásoknak. Hiszek, mert osztom Czeglédy Károly alapigazságot kimondó nézetét: „e kevés írott forrással rendelkező területen sokszor önmagunkkal is könnyű elhitetnünk azt, hogy egyik-másik régi probléma megoldásáért akár az eddig legértékesebbnek elismert forrásunkat is fel kell áldoznunk. A valóság ezzel szemben az, hogy e régi szövegek mint sziklák a tengerben, többnyire túlélik a legnagyobb viharokat is."99 Hogy mily meglepően alacsony szinten állnak vitapartnereimnél megbecsültségben a tények, azt a fentieken túl további adatok mutatják. Csak egyet említek ezek közül. Révész azzal vádol, hogy már könyvem első fejezeteiben eldöntöttem az alapvető kérdéseket. Eszébe sem jut, hogy ezekre forrásadataim voltak, s hogy nem én döntöttem, hanem a kútfők szolgáltatták a megoldásokat. S hogy menynyire nem könyvem elején tettem azt (amit persze a valóságban nem tettem), arra Révész statisztikája szolgáltat csattanós bizonyítékot. Miután a három pontba szedett „alapvető kérdések"-hez megadta lelőhelyként könyvem oldalszámait, állítása igaza esetén itt csupa olyan oldalszámnak kellene szerepelnie, amelyek egy 383 oldalas könyv esetén az első száz oldalra utalnának, a valóságban azonban itt Révész egyaránt sorol fel 100-200. és 200-300. oldalak közti, sőt két esetben 300. oldal feletti oldalszámokat is. Hogy mind Révész, mind Takács rendszeresen mekkora csúsztatásokat enged meg magának, annak igazolására a fentebb idézett példák mellett még néhány továbbit említek. Révész nevetségessé akar tenni engem, amikor annak képtelenségét mutatja ki, hogy szerintem 30 ezer magyar nyelvű miként (szerinte pedig miként nem) asszimilálhatott 320 ezer nem magyar nyelvűt. Ebben az a csúsztatás, hogy nem hívja fel a gyanútlan Olvasó figyelmét: a 30 ezer magyar nyelvű nem egyazon időpontban találkozott 320 ezer idegen ajkúval, hanem hoszszú időszak alatt. (Már megint a kronológia!) Még inkább képtelenség — úgy vélte — arra gondolnom, hogy a kis létszámú magyarság nyelvileg asszimilálhatott másokat, ha feltevésem szerint a két különféle nyelvi csoport külön tömbökben