Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
264 VITA tében vitapartnereimnek sokkal szerényebbnek kellett volna lenniük, jóval többet kellett volna érzékeltetniük a problémák nyitottságából. Nem vitatom, hogy sok mindenben nekik van igazuk. így pl. Századok-beli cikkemben valóban észre nem vett sajtóhiba a lovag szó a lovak helyett, valóban elnézésből szerepel könyvemben Révész 1991. évi Valóság-cikke 1990. éviként (de nem mindenütt a kötetben — mint Révész állítja —, hiszen éppen a bibliográfia címleírásában a helyes 1991. év található,9 6 ami bizonyítja, figyelmetlenség és nem vétkes tudatlanság eredményezte a kétségtelen hibát), valóban jóval több munkára hivatkozhattam volna a felhasználtnál stb. A vita azonban nem erről szól. Meg merem kockáztatni: a polémia alapvetően két dolog miatt robbant ki. Egyrészt azért, mert kétségbe vontam bizonyos területeken a régészet illetékességét, másrészt pedig mert bírálóim véleményétől gyökeresen eltérő megállapításokra jutottam számos fontos, a magyarság korai történetét alapjaiban érintő kérdésben. Ami az elsőt illeti, Révész ezt a gondolatot tulajdonítja nekem: , jobb, ha a régészet megmarad a készenléti íjtegezek és az S-végű hajkarikák mibenlétének a taglalásánál..., és a komoly kérdések megoldását a komoly tudósokra (értsd: a történészekre) hagyja." Munkám azon helyén, amelyre Révész hivatkozik, ez áll: „a régészetnek a maga sajátos eszközeivel kell hozzájárulnia a honfoglalás kor problémáinak tisztázásához. Amiként aligha valószínű, hogy a történésznek lesz érdemi mondanivalója — mondjuk — a készenléti íjtartó tegez vagy az S végű hajkarika kérdésköréhez, a régésznek is be kell látnia, hogy más jellegű területeken (ide tartozik pl. az állam is) a történészé a döntő szó."97 Révész eljárása egyszerűen csűsztatás, ugyanis szövegemben szó sincs arról, amit Révész nekem tulajdonított, nevezetesen hogy mélységes megvetéssel viseltetem a régészet iránt. Mindössze az illetékességet, illetve annak fokát vontam kétségbe számos (alapvetően az időrendet, az etnikai besorolást és a társadalmi hovatartozást illető) területen, s jelen tanulmányom igazolhatja, talán nem alaptalanul. Ami az övékétől eltérő véleményemet illeti, az adatok rovására annak ideológiai-politikai tartalmát teszik mérlegre. Révész László megkérdezi tőlem: vajon végiggondoltam-e azt, hogy állításaim „félelmetes módon összecsengenek" néhány szomszédos ország kutatójának a magyarokban pusztító, vad ázsiai hordát látó beállításával? Takács Miklós minden alkalmat megragad, hogy mára érvényesen is a Molnár Erik-i marxista iskola hagyományainak folytatóját lássa bennem. Nem riad vissza attól sem, hogy úgy állítsa be, mintha nem a tények, hanem még ma is Molnár Erik koncepciójának feltétlen tisztelete vezetné gondolataimat és tollam. Magam nagyon örültem volna, ha bírálóim tényeket soroltak volna elő, olyan adatokat, amelyek a vizsgálatba általuk bevont régészeti leletek egyértelmű és szilárd kronológiájára épülnek, kétségtelenül bizonyítottan magyar etnikumhoz kötődnek, bőséges bizonyítékokat szolgáltatnának a magyarok 10. századi földművelésére, letelepedett voltára, erős szociális rétegezettségére. Sajnos, a vitacikkek mindezzel adósak maradtak. Vitapartnereim többnyire megelégedtek azzal, hogy megállapításaim bizonyító erejét kisebbítsék (az Olvasó döntse el, mekkora sikerrel vagy sikertelenséggel tették ezt), a napnál világosabb adatokat relativizálták, az általánosításra szóba sem jövő egyedi jelenségeket abszolutizálták. Példát adtak abból, hova vezet az elfogultság, a prekoncepció, a bizonyos elméletekkel
