Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

224 VITA tok, melyek együttesen alkotják szerkezetét, az okmány szövegét. Ezt pedig a hozzáértő sikerrel elemezheti (a példánál maradva: forráskritikai vizsgálatnak veteti alá), és minél több ilyen temető (okmánytár) áll a rendelkezésére, annál több és sokrétűbb információt nyerhet az adott korszakról, területről és népességről. A baj akkor következik be, ha a régész odahagyja a leleteit s kellő képzettség és alapismeretek, adott helyzetben a latintudás hiányában maga próbál meg dönteni egy oklevél hitelességéről vagy interpolált voltáról. A dolog természetéből adódóan, annak fordítottja is igaz: ha egy történész maga akar dönteni régészeti leletek forrásértékéről és felhasználásuk lehetőségeiről, akkor vagy zsákutcába jut, vagy pedig a végeredmény nagyon is meg fog egyezni azzal, amit ő maga szeretne látni. Mindebből legfeljebb görcsös önigazolás született. Ezt az utat járta be e könyvében sajnálatos módon Kristó Gyula is. A temetők keltezéséhez visszatérve: mivel minden lelőhely egyedi eset, azok keltezését is ehhez mérten, az adatok mérlegelése után kell meghatározni. Miután - mint fentebb már említettem, nem lehet tisztán A és В típusú, vagy szegény és gazdag, vagy magyar és szláv csoportokra bontani a 10-11. századi temetőinket, azokkal is ily módon kell eljárni. Nem minden — a régi kategóriák szerint mondom — gazdag temetőt kezdtek használni már a 10. század első évtizedeiben, s értelemszerűen nem mindegyiknek a használata fejeződött be a század közepén vagy a 70-es éveiben. A történeti — vagy ha úgy tetszik, politikatörténeti, az állam szervezetét érintő — kérdések akkor vetődtek fel, ha egy adott területen ugyanabban a periódusban temetők sorozatát hagyják fel vagy nyitják meg. A magam részéről egy ilyen jelenségsorozat (és távolról sem egyedül a karosi temetők!) alapján vetettem fel történeti súlyú, s az államszervezetet is érintő kérdést. Hogy megoldási javaslatom helytálló-e, azt majd az újabb kutatások eldöntik (hadd jegyezzem meg: ezeknek legalább annyira kiterjedt és aprólékos adatolást kell tartalmazniuk, mint amilyenre én alapoztam a mondandómat), maga a jelenségsorozat azonban ettől függetlenül objektíve létezik és magyarázatot igényel. Még egy gondolat e temetők keltezéséhez: A régészeti adatok alapján tény, hogy zömük használatát a 10. század végéig befejezik. Erre már sokféle magyarázat született (s fog is még születni), jelenleg tárgyalt témánk szempontjából azonban ez most mellékes. Az azonban bizonyos, hogy a század utolsó harmadában használatba jött ékszertípusok csak csekély számban vagy egyáltalán nem mutathatók ki belőlük, még csak azt sem lehet mondani, hogy azért, mert azoknak silány bronz anyaga nem elégítette ki — választhatunk: a nomádok, a magyarok, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, a katonai kíséret, a „régi vágású" előkelők stb. — igényeit. Hiszen pl. S-végú hajkarikák is készültek igen jó minőségű ezüstből, sőt aranyból is. Csak egy példa: Hódmezővásárhely-Nagysziget köznépi temetőjében a 10. századi rész sírsorainak közepén mindig van egy-egy lovas, lószerszámos, íjas, tegezes sír, körülötte néhány egyszerű huzalkarpereccel és nyitott hajkarikával felékszerezett nő. A 11. századi temetőrészben a lovas, fegyveres férfiak eltűnnek, és megjelennek helyettük az arany S-végű hajkarikával, arany- vagy elektron gyűrűvel eltemetettek. A közösség vezető családjának leszármazottai -csak éppen megjelenési formájuk gyökeresen űj. Kétségtelen, hogy a korábbi pompa emlékét őrző egy-egy tárgy még all. században is felbukkan, de már csak