Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

224 VITA tok, melyek együttesen alkotják szerkezetét, az okmány szövegét. Ezt pedig a hozzáértő sikerrel elemezheti (a példánál maradva: forráskritikai vizsgálatnak veteti alá), és minél több ilyen temető (okmánytár) áll a rendelkezésére, annál több és sokrétűbb információt nyerhet az adott korszakról, területről és népes­ségről. A baj akkor következik be, ha a régész odahagyja a leleteit s kellő kép­zettség és alapismeretek, adott helyzetben a latintudás hiányában maga próbál meg dönteni egy oklevél hitelességéről vagy interpolált voltáról. A dolog termé­szetéből adódóan, annak fordítottja is igaz: ha egy történész maga akar dönteni régészeti leletek forrásértékéről és felhasználásuk lehetőségeiről, akkor vagy zsák­utcába jut, vagy pedig a végeredmény nagyon is meg fog egyezni azzal, amit ő maga szeretne látni. Mindebből legfeljebb görcsös önigazolás született. Ezt az utat járta be e könyvében sajnálatos módon Kristó Gyula is. A temetők keltezéséhez visszatérve: mivel minden lelőhely egyedi eset, azok keltezését is ehhez mérten, az adatok mérlegelése után kell meghatározni. Miután - mint fentebb már említettem, nem lehet tisztán A és В típusú, vagy szegény és gazdag, vagy magyar és szláv csoportokra bontani a 10-11. századi temetőinket, azokkal is ily módon kell eljárni. Nem minden — a régi kategóriák szerint mon­dom — gazdag temetőt kezdtek használni már a 10. század első évtizedeiben, s értelemszerűen nem mindegyiknek a használata fejeződött be a század közepén vagy a 70-es éveiben. A történeti — vagy ha úgy tetszik, politikatörténeti, az állam szervezetét érintő — kérdések akkor vetődtek fel, ha egy adott területen ugyanabban a periódusban temetők sorozatát hagyják fel vagy nyitják meg. A magam részéről egy ilyen jelenségsorozat (és távolról sem egyedül a karosi teme­tők!) alapján vetettem fel történeti súlyú, s az államszervezetet is érintő kérdést. Hogy megoldási javaslatom helytálló-e, azt majd az újabb kutatások eldöntik (hadd jegyezzem meg: ezeknek legalább annyira kiterjedt és aprólékos adatolást kell tartalmazniuk, mint amilyenre én alapoztam a mondandómat), maga a je­lenségsorozat azonban ettől függetlenül objektíve létezik és magyarázatot igényel. Még egy gondolat e temetők keltezéséhez: A régészeti adatok alapján tény, hogy zömük használatát a 10. század végéig befejezik. Erre már sokféle magya­rázat született (s fog is még születni), jelenleg tárgyalt témánk szempontjából azonban ez most mellékes. Az azonban bizonyos, hogy a század utolsó harmadá­ban használatba jött ékszertípusok csak csekély számban vagy egyáltalán nem mutathatók ki belőlük, még csak azt sem lehet mondani, hogy azért, mert azoknak silány bronz anyaga nem elégítette ki — választhatunk: a nomádok, a magyarok, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, a katonai kíséret, a „régi vágású" előkelők stb. — igényeit. Hiszen pl. S-végú hajkarikák is készültek igen jó minőségű ezüstből, sőt aranyból is. Csak egy példa: Hódmezővásárhely-Nagysziget köznépi temető­jében a 10. századi rész sírsorainak közepén mindig van egy-egy lovas, lószerszá­mos, íjas, tegezes sír, körülötte néhány egyszerű huzalkarpereccel és nyitott haj­karikával felékszerezett nő. A 11. századi temetőrészben a lovas, fegyveres férfiak eltűnnek, és megjelennek helyettük az arany S-végű hajkarikával, arany- vagy elektron gyűrűvel eltemetettek. A közösség vezető családjának leszármazottai -csak éppen megjelenési formájuk gyökeresen űj. Kétségtelen, hogy a korábbi pompa emlékét őrző egy-egy tárgy még all. században is felbukkan, de már csak

Next

/
Thumbnails
Contents