Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

222 VITA pereceik, hajkarikáik, füles gombjaik éppen annyira azonosak, mint csiholóik, nyilaik, szablyáik és baltáik, stb. Nem is beszélve temetkezési szokásaikról. Aligha e recenzió feladata tételesen felsorolni mindezt (bár egy új összefoglaló munkában erre vitán felül sort kell keríteni), egy valami azonban kétségtelen: mindezt aligha lehet a „lesüllyedt kultúrjavak" elméletével magyarázni (226. o.). Távolról sem arról van ugyanis szó, hogy az „őslakosság" bronzból utánozta mindazt, ami „urai" viseletén csillogott. A tétel fordítva is igaz: a köznépi temetők zömében is van egy vagy több lovas, esetleg fegyveres sír, gazdagon felékszerezett nő. Ha ezek a szláv szolgák közé telepedett új urak, akkor nem állja meg a helyét Kristó azon tétele, hogy a két népesség külön tömbökben élt, nem keveredett egymással a 10. század közepéig-végéig (146., 224., 336. o.), ha pedig a közrendűek is velük azonos etnikumot alkottak, akkor meg az a tétele esik el, hogy a magyaroknak nem voltak saját közrendű tömegeik. Az eltérő etnikumok kérdésében (a magyarok és a szlávok mellett még a kabarokat is felsorakoztatva) Kristónak kapóra jöttek az antropológia (nevezetesen Ery Kinga) megfigyelései, amelyek szerint a Kárpát-medence különböző régióiban eltérő származású etnikai tömböket lehetne kimutatni. A magyarok ezek szerint a nomadizálásra alkalmas síkvidéki területeket szállták meg (Alföld, Vág és Nyitra folyók alsó folyásvidéke), a kabarok a dombvidéket (Kelet- és Észak-Dunántúl, Mátra tágabb körzete), a Dunántúl egész nyugati és déli területe pedig idegenek által lakott enklávé, ahová a magyarok csak 926-970 között telepedtek le (224. o.). Sajnos, e megállapításokat is többszörös nehézség terheli. Kristó Gyula, miközben elutasítja a közel 2000 10-11. századi lelőhely hozzávetőleg 20 000 sírjának régészeti tanúbizonyságát, habozás nélkül magáévá teszi egy sokkal kisebb mintavétel (71 lelőhely 353 sírja!) eredményeit. Ráadásul úgy, hogy e mintavételből országrésznyi területek kimaradtak: A Szakony-Csákvár-Tengelic vonaltól délre és nyugatra az egész Dunántúl, a Jánoshalma-Békés vonaltól délre az egész Délvidék, Szabolcs megye kivételével a Tiszántúl egész, Körösöktől északra és keletre eső része, egész Erdély, Borsod, Abaúj és egy lelőhely kivételével egész Nógrád megye - nem sorolom tovább (Éry 1994. 217-224.). Azt már csak halkan teszem hozzá: a megvizsgált leletek között elvétve akad köznépi sír. Azt pedig, hogy ha már a régészet nem alkalmas (még nagy vonalakban sem) etnikumok meghatározására, az antropológia miért alkalmas arra, talán csak Kristó Gyula tudná megmondani. A különböző etnikumok területi elkülönítéséről: sem az Észak-Dunántűi, sem a Mátra-vidék kabar voltáról semmiféle komolyan vehető adatunk nincs (mert az, hogy e területek nem voltak alkalmasak a nomád magyarság számára, komolytalan érv), erről legutóbb — igaz, csak a „sajátságos" régészeti módszerek alapján — magam is kifejtettem a gondolataimat (Révész 1996. a. 255-273.). A tisztán magyar lakosságúnak tartott Nyitra- és Vágvidékről pedig: ha valahol jelentős számú szláv népesség mellé telepedtek a magyarok, hát az éppen ez a terület (Tocik 1971., Tocik 1973., Tocik 1987.), mégpedig a 10. század legelejétől, nem pedig évtizedekkel később. Az egymástól elszigetelt tömbökben élő etnikumok elmélete tehát itt sem igazolható. Éppen úgy, ahogy a Dél-Dunántúlon sem: a vörsi, balatonszemesi, zalaszentgróti, zselickislaki, tengő-