Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 217 magam is az ott felvetett kérdésekkel kezdem (Révész 1991. — s nem 1990, mint a könyv lábjegyzeteiben és irodalomjegyzékében végig tévesen szerepel! — 87-97., Révész 1994. 139-150.). Erre már csak az is feljogosít, hogy a kritikai megjegyzések ugyan konkrétan az én írásaimnak szólnak, de mint a szerző bevallja, megjegyzései „...egy része általában is érinti a magyar honfoglalás kori régészet értékítéleteit." (174. o.). Mindjárt a fejezet elején az olvasható, hogy „A rangjelzők értékelése vonatkozásában azonban mintha kevéssé haladt volna túl az idő László Gyula megállapításán, legalábbis erre gondolhatok Révész László alábbi okfejtésének olvastakor". (168. o.). Ezt követően összefoglalja azokat a következtetéseket, amelyekre az említett méltóságjelvények (arany- vagy ezüst szerelékes szablya, aranyozott ezüst veretes íjtegez, tarsolylemez, aranyozott ezüst veretes övek és lószerszámdíszek) gazdag sírokban történő felbukkanása révén jutottam. E következtetéseket azzal utasítja el, hogy már a kiindulópont vitatható, „...semmi bizonyság nincs ugyanis arra, hogy mindegyik előkelő sírban valamennyi tárgynak elő kell fordulnia". (168. o.). Mivel a vizsgált tíz sír tárgyainak előfordulása kilencféle változatot mutat, az én magyarázatom szerint — véli Kristó — ez kilencféle funkciót jelentene. Szerinte „Nehezen hihető, hogy a honfoglalás kori magyar seregben (?) ilyen hihetetlenül bonyolult és bonyolultan kifejezett rangsor (hierarchia) létezett volna." (168. o.). Bálint Csanádra hivatkozva kétségeit fejezi ki a tekintetben, hogy módszertanilag tisztázatlan, vajon a mellékletek gazdagsága mennyiben tükrözi a halott társadalmi helyzetét, s mennyiben egyéni szempontokat, mint pl. a zsákmány, ajándék, hozzátartozók gyásza stb. Végeredményben szerintük naiv dolog lenne az övön viselt kisszíjak darabszámát, a rangjelző tárgyak kombinációit az újkori katonai jelzések mintájára lefordítani. Már e konkrét téma taglalása előtt elvetette azt a László Gy. által megalapozott módszert, mely a teljes életet kutatja, s így elsikkad a tárgyak részletes elemzése, az ily módon keletkezett űrt pedig más tudományágak forrásadatainak vagy eredményeinek átvétele helyettesíti - írja az „akadémiai Régészeti Intézet kutatóinak köré"-re hivatkozva (Bálint-Kovács-Takács, in: KMTL. 568.). Végül e kérdésre a fejezet második felében visszatér még egyszer, s úgy foglal állást: a sírok gazdagsága nem jelez sem társadalmi, sem gazdasági meghatározottságot, a viseletet és a temetkezést inkább a szokások szabták meg, s egyébként is jóval több a gazdag női, mint a férfi sír, pedig bizonyosan nem volt nőuralom a 10. századi magyaroknál (177-178. o.). Kezdjük a módszertani kérdésekkel. Ami a László Gy. által bevezetett temetőelemzések módját illeti, ezek a magyar régészettudomány ma is vállalt értékei közé tartoznak. Nem a konkrét következtetéseit értem ez alatt, hanem az általa meghonosított szemléletmódot. Éppen ezért, akár vállalom a „maradiság" bélyegét is. Az a vád pedig aligha érhet, hogy megfeledkeztem a tárgyak részletes elemzéséről, s e munkát valamely más tudományág éppen „divatos" eredményeivel helyettesítettem. Bizonyság erre nemrégiben megjelent, a karosi leleteket feldolgozó könyvem (Révész 1996.), amely Kristó Gy. munkája után néhány hónappal hagyta el ugyan a nyomdát, kandidátusi disszertációként azonban 1993. júniusától ő maga is forgathatta volna. Ami a László Gy. módszerei feletti „akadémiai pálcatörést" illeti: Éppen e recenzió másik fejezetében mutat rá az egyik