Századok – 1997
Közlemények - A. Sajti Enikő: A jugoszláviai magyarok gazdasági; kulturális helyzete 1918–1941 VI/1355
1360 A. SAJTI ENIKŐ faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoztak, hasonlóan az állam szláv polgáraihoz, saját költségükön jótékonysági, vallási, szociális intézményeket, iskolákat, nevelőintézeteket tarthatnak fenn. A szerződés azt is kikötötte, hogy a kisebbségek számára biztosítani kell a „méltányos", azaz létszámuk szerint arányos részt azokból a közterhekre fordítandó állami helyi költségvetésből, amelyeket oktatási, vallási vagy jótékonysági célra fordítanak. Az anyanyelvű oktatás kötelezettségét csak az elemi iskolák szintjén írták elő. A kisebbségi szerződés említett pontja csak az SzHSz államhoz és Szerbiához 1913. január 1-е óta csatolt területekre vonatkozott, Koszovóra és Makedóniára tehát nem.2 3 A vidovdáni alkotmány biztosította a tudomány és művészetek szabadságát, az ingyenes, állami oktatást. A diákokat az állami öntudat és nemzeti egység szellemében kellett nevelni. A „más fajhoz tartozó és más nyelvet beszélő állampolgárok" — az alkotmány a kisebbség kifejezést nem használta — az „elemi oktatásban anyanyelvükön részesülnek, mégpedig a törvényben előírt kedvezményekkel"2 4 - olvashatjuk az alkotmány ide vonatkozó cikkelyében. Az 1931-es oktrojált alkotmány ezt a passzust szintén tartalmazta. Az 1904-es szerb elemi iskolai törvény 89 cikkelyből állt, s a már említett, iskolatípusokra vonatkozó részei mellett magyar vonatkozásban súlyos következményei voltak azon fejezetének, amely a nemzeti szellemben történő nevelést írta elő. Ugyanis erre történő hivatkozással törölték el a magyai- kultúra, történelem minimumának tanítását is. Az iskolafenntartás kötelessége, kivéve a tanítók fizetését, az adott közösséget terhelte. E törvény 1919-es kiegészítése szólt a kisebbségi oktatásról. Ott, ahol kisebbségek éltek, számukra anyanyelvű párhuzamos osztályokat kellett felállítani azzal, hogy a szerb nyelv kötelező tantárgyként szerepelt. Szerbül tanították a földrajzot és történelmet is. A szerb elemi iskolatörvény tehát — ellentétben az ezzel kapcsolatos nemzetközi szabályozással — nem ismerte el a felekezetek és községek iskolafenntartási jogát. Az iskolatörvény a jugoszláviai magyarok egyik legfájóbb sérelme volt, korrigálását az 1922-ben alakult Magyar Párt egyik legfontosabb feladatának tekintette. Nem véletlenül mondták a két világháború közötti magyar vezető elit kisebbségvédelmi stratégiájára, hogy iskolacentrikus. Az 1912-es szerb középiskolai törvényt 1920. július 13-án terjesztették ld a Vajdaságra. E törvény is állami kötelességként írta elő a középiskolák fenntartását, az oktatás tandíjmentes volt. Három iskolatípust ismert: a gimnáziumot, a reálgimnáziumot és a reáliskolát. A jugoszláv iskolarendszer egységesítése hosszú folyamat volt. Az első jugoszláv elemi és középiskolai törvényeket heves, évekig tartó parlamenti vita után sem sikerült elfogadtatni 1929-ig. Erre már csak a királyi diktatúra időszakában, 1929-ben került sor, s lényegében az eddigi, szlávosító gyakorlatot szentesítették. Ellentétben az 1927-es jugoszláv-román kisebbségi iskolaegyezménnyel, Magyarország és Jugoszlávia között hasonló egyezmény nem jött létre. 1919 nyarától, a szabadkai Bácsmegyei Napló kifejezésével élve, úgyszólván „hadijelentéseket" lehet írni a délvidéki iskolaügyről. A „frontális támadás" célja bevallottan a magyar szellemiség és szuszpremácia letörése volt. 1919 októberében államosították az iskolákat, beleértve a görögkeleti egyház tulajdonában lévő egyházi iskolákat is.2 5 Afelekezeti, községi fenntartóknak ekkor nyilatkozniok kellett, átadják-e az államnak teljes vagyonával az adott iskolákat. Amennyiben ezt nem tették meg, elveszítették az iskola nyilvánossági jogát, vagyis végzettséget igazoló bizonyítványt nem adhattak ki, tanítói, tanári kara az államtól nem kapott fizetést, s megvonták
