Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
1334 JEMNITZ JÁNOS Victor Adler, szövetségest ismertek fel benne, ami később még tartós barátsággá is erősödhetett. Alig fél évvel a párizsi kongresszus után, 1890 májusában Hardie nemcsak a május elsejei akcióban vállalt szerepet, hanem még ugyanebben a hónapban részt vett a bányászok Belgiumban rendezett nemzetközi konferenciáján is. Amikor azonban 1891-ben Brüsszelben összeült a II. Internacionálé rákövetkező kongresszusa - akkor erről Hardie hiányzott. Nem egyedül: távol maradt Burns, Tom Mann és Cunninghame Graham is, akik együttvéve 1889-ben a nyitásnak átütő erőt és valóban internacionalista tartalmat tudtak adni. Később, az Internacionálé III., zürichi kongresszusa előtt Engels viszont (már 1893 tavaszán) elégedetten tudatta Kautskyval, hogy a közben —1893 januárjában — megalakult Független Munkáspárt elkötelezte magát, hogy három küldöttel képviseltetni fogja magát a zürichi kongresszuson. A három kijelölt küldött egyike Hardie volt. Hardie nemzetközi kapcsolatai továbbépültek, személyét ismerték, írásaira odafigyeltek. Ezt mutatta, hogy a német és francia kapcsolatokon túl Victor Adler tartósan érdeklődött róla és pártja felől, Spanyolországból pedig a Spanyol Szocialista Munkáspárt vezetője, Pablo Iglesias89 Engelst kereste meg 1895 elején azért, hogy a spanyol szocialisták májusi kiadványaiban Hardie adjon képet az angol munkásság helyzetéről - és adja tanüjelét az internacionalizmus gyakorlati érvényesülésének.90 Hardie az 1880-as évektől kezdve hitet tett a munkások nemzetközi összefogása mellett, s ezen a téren később is tántoríthatatlan maradt. Az a meggyőződés vezette el az Internacionáléhoz, hogy a munkások gazdasági, társadalmi és politikai emancipációja egyetemes ügy, s éppen ezért nyújtott segédkezet az Internacionálé kezdeti lépéseinél. De ugyanez a hit, remény, s másfelől az ideológiai kérdéseknek tulajdonított kisebb jelentőség, illetőleg a szocializmus reformista, a marxistákétól eltérő felfogása magyarázza, hogy Hardie az Internacionálé kapuit tágabbra kívánta nyitni, mint akár Engels, akár a német vagy a francia marxisták. Ez megmutatkozott 1889-ben, amikor a „két kongresszus" minden áron való egyesítéséért lépett fel, majd 1893-ban, amikor Eleanore Marx panaszosan és figyelmeztetően írta Liebknechtnek: Hardie az anarchisták barátja. A valóságban Hardie nagyon messze állt az anarchistáktól - csak éppen nem rokonszenvezett a kizárásukkal és általában a kizárásokkal. Eleanor Marx pedig fáradt volt a kongresszus után, fáradt a részküzdelmektől és az apró emberi gyengeségektől... Ezért írta 1893. szeptember 17-én testvérének: Laura Marxnak, „kevés a tisztességes és a rátermett ember", és túl sokan gondolnak a maguk sorsára, jövőjére. Ez a tétel azonban általános volt (pozitív ellenpéldaként szinte csak Clara Zetkint emelte ki e levélben) - és semmiképpen nem volt kihegyezve Hardie ellen.91 Ami Hardie-t még ez alkalomból közvetlenül érinti, arról Hardie kortársa, elvbarátja és első életrajzírója, a skót szocialista újságíró William Stewart így emlékezik: Hardie levelezését átnézve (beleértve a Skót Munkáspárt anyagait is) feltűnő, hogy Hardie mennyire nem érintette a kongresszus eseményeit.92 Ez sok mindennel magyarázható, visszafogottságával és a már említett bizalmatlanságával is, de semmiként nem érinti az ügy iránti elkötelezettségét és szocialista meggyőződését. E két mozzanat nem Hardie eszmei-elvi botlakozásainak bizonyítéka, még kevésbé annak, hogy a botrányokozókat kívánta volna mentegetni, s magának igényelte
