Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
1286 GYÁNI GÁBOR az önözés és a magázás szakadékai választják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magas rangú köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta".9 8 Az értelmiségi középosztály Az értelmiség fogalmát azokra az egyetemi (főiskolai) diplomát szerző „szellemi dolgozók"-ra alkalmazzuk, akik nem szorosan adminisztratív munkát végezve, tehát nem mint tisztviselők töltöttek be értelmiségi funkciót. Elválasztjuk ezzel az értelmiséget a közhivatalok tisztviselőitől, bár a kettőt a kortársak közül pl. Szabó Zoltán, utóbb a történészek közül is többen (Hajdú Tibor) szinonimaként kezelték. Az értelmiség e szűkebb fogalmába beleértjük az összes szabadpályás (tehát piaci) élethivatást és a nem tisztviselőként alkalmazott szellemi dolgozók némely csoportját, amely így ügyvédeket, orvosokat, tanárokat, mérnököket, papokat, valamint újságírókat és egyéb kreatív értelmiségieket (művészek, írók, színészek) rejt magában. Az értelmiség köztisztviselőktől megtisztított fogalmával kapcsolatban is gyakran hangoztatták a korban a válság kifejezést. Ezen akkor elsősorban az értelmiségi (benne a tisztviselői) munkaerőpiac tartós egyensúlyhiányát, magyarán; az értelmiségi túltermelést értették. A súlyos társadalmi és politikai feszültségeket teremtő értelmiségi piaci túlkínálat prózai és folyton ismétlődő következménye a nagyarányú értelmiségi munkanélküliség, általánosságban pedig az értelmiség proletarizálódása. Az értelmiség „termelése" a felsőoktatás üzemében zajlott, a Trianon után oly aggasztónak tartott értelmiségi túltermelés így abból eredt, hogy „nagy roham indult az egyetemek ellen", ahogy azt Az értelmiség válságáról 1930-ban rendezett vitaülés egyik előadója megfogalmazta. Megállapítása szerint a hűszas évek túlkínálatának egyik kiváltó oka, hogy a századforduló évtizedeiben a „főiskolai tanulmányok demokratizálódtak", vagyis a köztisztviselők gyermekei mellett a magántisztviselők, más kispolgári rétegek, sőt a munkásság gyerekei is tömegesen megjelentek az egyetemi tantermekben. További okként említi Laky a világháború éveinek fejleményeit, nevezetesen a nők egyetemi továbbtanulásának a divatját, melynek eredményeként sokan sodródtak értelmiségi életpályára, akik az események feszítő ereje nélkül sohasem folytattak volna kereső foglalkozást, vagy normális körülmények között egyenlő versenyfeltételekkel csak később érhettek volna el oda".99 Mindehhez járult az 1918 és 1924 közötti menekültáradat, amely szintén több tízezer diplomással bővítette a trianoni Magyarország értelmiségi munkaerőpiacát. A kezdeti adottságok azután végig meghatározták az értelmiségi munkaerőpiacot, hiszen a már eleve túlnépesedett értelmiség — egyéb alternatíva híján — utódaiban is önmagát igyekezett reprodukálni; ráadásul a mobilitásnak ez a csatornája további széles kispolgári és egyéb alsó rétegek körében szintúgy folyton növekvő vonzerőt fejtett ki. Ezért lett, összegzi Laky, az értelmiség válsághelyzetének legégetőbb pontjává az „a szinte eszeveszett hajsza, mely a világháború óta nyilatkozik a magyar főiskolai ifjúságnak az egyetemek felé való tódulásában".100
