Századok – 1997

Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265

A KÖZÉPOSZTÁLY TÁRSADALOMTÖRTÉNETE A HORTHY-KORBAN 1281 koncentrációt a banki szféra kivételével a zsidók semmilyen más foglalkozási területen nem mutattak. Hiba lenne azonban túlbecsülni a zsidók önállóság iránti vonzódását, azt feltételezve, hogy „a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték".7

1 Amint arra Ránki György maga is rámutatott: a magánvállalkozás csak és kizárólag akkor tűnt igazán vonzónak a zsidóság mobil tagjai számára, ha az a máshol elérhetőnél többet jövedelmezett és nagyobb társadalmi elismerést hozott. „Ha azonban, folytatja, ezeket a célokat hivatalnoki beosztásban is el lehetett érni, a tisztviselői állás legalább akkora vagy talán még nagyobb vonzerőt gyakorolt rájuk."7

2

Amit a magántisztviselői pálya zsidókra kifejtett nagy vonzereje is alátámaszt. A kereskedők, a zsidókkal való szoros kapcsolatuknak megfelelően, a magyar társadalom legurbanizáltabb rétegeinek egyikét alkották. Az önálló kereskedők egészére vonatkozó adatok szerint a 12 törvényhatósági jogú város volt kétötödük otthona és ugyanakkor minden harmadik kereskedő lakott Budapesten. Jóllehet a szatócs jellegű kiskereskedések zöme kisvárosokban és falvakban lokalizálódott. A zsidó származású kereskedők még ennél is jobban kötődtek a városokhoz ; fele részük Budapesten és a nagyobb vidéki városi központokban élt.7

3

Ez is oka annak, hogy a helyi (városi) elit, a virilisek nem ingatlanbirtokos, tehát kifejezetten polgári élcsapata zömmel a legmódosabb helybéli kereskedőkből állt az ország szinte minden vidéki városában. A kereskedő pálya, kivált középpolgári rétegeit tekintve, az egyéni életúton belül hosszabb előkészületi időt kívánt. Harmincéves kor előtt kereskedő (de iparos sem) válhatott önállóvá és például a budapesti kereskedők között 1928-ban a 40-45 évesek képezték a derékhadat. Ezzel is összefüggött, hogy a foglalkozási csoport a belépési mobilitás szempontjából meglehetősen nyitottnak bizonyult. Pontosabban szólva, miközben a szoros értelemben vett önrekrutáció (az apa szintén kereskedő) a húszas évek végén legföljebb kétötöd arányban járult hozzá a réteg utánpótlásához, kereskedővé döntően mégis csak az önálló egzisztenciák gyerekei lettek: 1928-as adatok szerint háromnegyedük apja volt ipari, kereskedelmi önálló vagy vagyonából élő személy.7

4 1926-ban a közegészségügy és a társadalompolitika kérdéseiről tartott országos tanácskozáson a statisztikus Laky Dezső szükségesnek látta kijelenteni: „a középosztály válsága korántsem csupán az ún. tisztviselőosztály válságát jelenti." Hiszen a népesség szerinte legalább 15%-át képező középosztálynak része a középbirtokos, valamint a jobb módú parasztgazdák csoportjainak számos képviselője, sőt az iparosok, a kereskedők és a hitelélettel foglalkozók „igen nagy tömege is". Később azonban ő maga is elismerte, az iparosok középosztályba sorolása ugyancsak feltételes. Hiszen , jól tudjuk, hogy ezeknek az iparosoknak egy része az ún. kispolgárság sorai közül való; egy részük pedig a proletárság felé süllyedt".75 Ha magunkévá tesszük az egyébként nem igazán kifogástalan korabeli statisztikai osztályozási elvet, miszerint iparvállalat húsz segéd (munkás) alkalmazása fölött gyárnak, az alatt pedig csupán kisipari műhelynek tekintendő, akkor szinte reménytelen megállapítani, hogy az iparosok (és a gyárüzemek tulajdonosai) közül kik és hányan is tagjai a középpolgárságnak. 1930-ban közel 225 ezer húsz munkásnál kevesebbet és mintegy 2 ezer annál többet foglalkoztató vállalatot tartott nyilván a statisztika.7

6

Nem járunk tehát messze a valóságtól, ha a gyárként elkönyvelt vállalatok