Századok – 1997
Tanulmányok - Hajdu Tibor: A közös hadsereg magyarországi tisztjeinek nemzeti; vallási; szülőhely szerinti megoszlása a dualizmus korában VI/1223
A KÖZÖS HADSEREG TISZTJEI A DUALIZMUS KORÁBAN 1225 működtek, és ezektől a bátorság fenntartására katonaság is használtatott, akkor kissé csökkenni kezdett a katonaság iránti nagy szeretet."5 A magyar tisztek aránylag csekély számának egyéb okai is voltak. Széchenyi István példája mutatja, milyen lassú és nehéz volt a béke éveiben az előmenetel a tisztikarban. Az utánpótlás bázisa szűk volt, elsősorban Bona említett munkái bizonyítják, hogy még 1848 előtt is a tisztek többsége, a magyar tisztek túlnyomó többsége nemes ember. A többiek is főleg honorácior vagy katonacsaládból származtak. Az 1848 előtti években az aránylag kevés magyar tiszt és tisztjelölt jelentős hányada már kadét vagy hadnagy korában leköszönt rangjáról, megunva a hosszú várakozást az előléptetésre s a radikalizálódó közhangulattól is motiválva. Másrészt, csökken a magyar arisztokrácia, vezető réteg katonai aktivitása: 1837-ben például a 17 aktív tábornagy közül csupán egy magyar, a 91 aktív altábornagy közül 8 (igazi előkelőség utóbbiak között csak két Zichy gróf), a vezérőrnagyoknak már csak 5%-a.6 A magyarországi nemzetiségek közül egyedül a délszlávok—horvátok és szerbek — aránya magas a tisztikarban, de még a tábornokok között is. A többi szláv nemzetiség részesedése minimális, románok a határőr ezredekből kerülnek ki. Sok a magyarországi születésű német, ezek nagy része azonban éppen Magyarországon állomásozó német tiszt fia; a katonai hátizsákról „Tornister - Kind"-nek becézték az ilyeneket, akik 1-2 év után talán már elkerültek szülőföldjükről, nyelvét nem beszélték, hogy gyermekkori vándorlásaik után egy a külvilágtól elzárt katonai nevelőintézetben („cögeráj") majd katonaiskolában nőjenek fel. Az ilyen katonafiúk nemzeti hovatartozásának megállapítása nem mindig egyszerű feladat. A szabadságharc után természetesen csökkent a magyar tisztek száma, bár nem annyira, mint talán hinnénk. Ha a magyar tisztek aránya 1848 előtt már 10% alá süllyedt, a szabadságharc leverése után sem lehetett 6%-nál kevesebb, hogy azután 1866-ig lassú növekedéssel megközelítse az 1848 előttit.7 A tábornoki karban ekkor is voltak magyarok, sőt sajátos módon éppen az önkényuralom éveiben került néhány magyar a legmagasabb beosztásokba (Gyulai Ferenc, Benedek Lajos, Nagy László). Ok ugyanis még ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyet ifjúságában, pályaválasztásában a napóleoni háborúk dicsősége, romantikája lelkesített. Ezzel a nemzedéki különbséggel mindig számolni kell, s később éppen megfordítva is észlelhető. Hogy fiatalabb magyar tisztek is maradtak a szabadságharcot leverő császári hadseregben, annak okai közül hármat emelnék ki. 1. Azok, akik 48-ban Olaszországban vagy a birodalom más tartományaiban szolgáltak, nem kerültek olyan döntéskényszer elé, mint a forradalom idején, Magyarországon harcoló tisztek 2. A magyar nemesség és polgárság nem volt egységesen a forradalom pártján. 3. A hadvezetéstől és magától Ferenc Józseftől, konzervatív gondolkodásuknak megfelelően idegen volt a 19. századi nacionalizmus, nem nézték a lojális tisztek származását, maga a nemzethez tartozás fogalma hűségeskü és hitfelekezet után csak harmadrendű tényező volt számukra, a katonai kimutatásokban az anyanyelv is csak 1895-től jelenik meg, nemzetiségről azután sem akartak tudni. (Ebbe a képbe az is beleillik, hogy sok Magyarországon szolgáló, nem-magyar császári tiszt viszont a szabadságharc mellé állt, sőt gyakran harcoltak egyazon család tagjai ellentétes oldalon, mint például a két Leiningen).
