Századok – 1997
Közlemények - Deák Ágnes: Lord Acton és Ausztria az 1850–60-as évek fordulóján V/1157
1180 DEÁK ÁGNES geseket, szerencsejátékosokat, házasságtörőket" a maga soraiban megtűrő, erkölcseit tekintve lezüllött magyar protestáns egyháziak tiltakozása a rendteremtés ellen, akikkel szemben „a protestáns vallás biztosabb kezekben lenne egy lelkiismeretes katolikus miniszternél, mint őnáluk", ami az önkormányzati eszme igencsak sajátos felfogása.8 4 Egy évvel később viszont már maga is elismeri, hogy a pátens a külső hatalom erejével kívánta rendelkezéseit épp ezen egyházak korábban élvezett autonómiájának megsértésével rájuk erőszakolni.8 5 Az aktuális politikai tennivalók tekintetében is bizonyos módosulásukat figyelhetünk meg Acton álláspontjában. 1859-1860 fordulóján a már idézett elméleti fejtegetések továbbfűzéseként még nem tekinti az alkotmányosságot feltétlenül követendő elvnek, feljegyzéseiben a következőt írja: „Ausztria elkerüli a parlamentáris kormányzat szerencsétlenségét. A nem egészen egy évszázados megszakítás után vissza fog térni ahhoz a kormányzati rendszerhez, mely Mária Teréziáig jellemezte, mielőtt még a felülről és az alulról jövő forradalom hamis eszméket honosíthatott volna meg a kormányzásról mind az uralkodók, mint az alattvalók fejében, s melyet majd továbbfejleszt és kiteljesít. Ebben a tekintetben nagy előnyökkel rendelkezik a legtöbb állammal szemben. A megszakítás mindenhol máshol sokkal hosszabb volt. A szabadságok azon formáját, amelyet Ausztria Mária Terézia ideje alatt élvezett, Franciaország már elvesztette IV Henrik idején, s az megsemmisült a reformáció korában Németország protestáns és sok katolikus államában is. Ráadásul az a rövid életű pótlék, melyet a szabadságért cserébe az alkotmányos kormányzatban találtak, nem vezette félre Ausztria népeit, s nem tette alkalmatlanná őket a megalapozottabb és tartósabb szabadság élvezetére."86 Ekkor még csak a községi-városi szintű közigazgatási autonómiák bevezetéséről szól. 1860-ban azonban a magyar konzervatívok pozíciói újra megerősödtek a birodalom politikai vezetésében, s az ő programjuk történeti jogra alapozott, bizonyos elemeiben alkotmányos rendszert irányozott elő, helyi s immáron tartományi közigazgatási autonómiákkal kiegészítve. Acton magáévá tette ezt az elképzelést, 1861 januári cikkében már — bár továbbra is vallja, hogy az alkotmányos intézmények nem mindig szükségesek — azt hangsúlyozza, hogy hosszú távon azok léte a társadalom érettségének és egészségének jele.87 Am ennek a koncepciónak az 1860. október 20-i diplomában megtestesülő konkrét megvalósulási formáját határozottan bírálja, mondván, az Magyarország számára aránytalan nagy befolyást biztosít a széttagolt kis örököstartományok ellenében. Anton Schmerling államminiszter politikája — megítélése szerint — épp ezt az aránytalanságot volt hivatva kiegyenlíteni a februári pátens rendelkezései szerint. Bár Actonnak Schmerlinggel szemben is voltak fenntartásai (tudjuk ezt Simpsonnak írt egyik leveléből), de hangsúlyozta, hogy ezt csak magánközlésre szánja, s kéri, Simpson ezt ne foglalja bele az általa összeállított helyzetjelentésbe,88 s végül az osztrák politikusról a következő összefoglaló értékelés jelent meg: „ő a megfelelő ember az új politikához."89 Sőt Schmerlingnek Acton még azt is megbocsátani látszik, hogy az a Konkordátum felülvizsgálatára törekszik: „Fél ilyen Konkordátum, ám végrehajtva és más szabadságokkal biztosítva jobb lesz, mint a jelenlegi bizonytalan és torzó irat. De a bizalom megrendülése szörnyű lesz. Mégis ez megérdemelt, mivel az Egyházat kivételezett helyzetbe hozták. Hiányzott abból a po-
