Századok – 1996

Tanulmányok - Makkay János: A sárkány meg a kincsek IV/733

A SÁRKÁNY MEG A KINCSEK 789 itt-ott kimutatni még korábbi összefüggéseiket az Ókori Kelet vagy Közép-Ázsia régi bronzkori vagy újkőkori civilizációinak anyagából. Például a mágikus csésze esetében, ahol gondolhatnánk például Istár istennő szent csészéjére. Erre azonban most nem vállalkozhattunk. A közös keleti eredet világosan kitűnik felsorakoztatott érveinkből. Megoldásra várt viszont annak az útnak, vagy azoknak az utaknak a megrajzolása, amelyeken ezek a jelenségek és tárgyak eljutottak Európába. Köztudott, hogy óiráni és középiráni nyelveket beszélő styeppi népeknek a nyugat felé tartó útja évezredekig a Kárpát-medence és főleg az Alföld felé vezetett, ahol eleinte általában meg is állapodtak. Azok a régi iráni szokások, amelyeket nyilván magukkal hoztak és meghonosítottak, így nyilván már a mágikus csészével vagy a szent karddal kapcsolatosak is, az ő révükön tehát közvetlenül nem terjedhettek tovább nyugat felé. Ennek ellenére valószínű, hogy mind a rézkorban a gödörsíros kultúra ún. kurgán-népei, mind a vaskorban a kimmerek, szkíták, szigünnák és agatürzoszok jelentős befolyással voltak a Balkán és Közép-Európa további fejlődésére. Ezeknek a hatásoknak az emlékei azonban a római korban és a népvándorlás viharaiban elenyésztek. Ha meg mégsem, akkor ma már elég nehéz kimutatni őket a későbbi európai kultúrák sokszorosan átalakult hagyatékában, amelyekre újabb keleti, iráni hatások rakódtak. Ilyen elemzések azonban szép számmal vannak. Megváltozott a helyzet attól kezdve, hogy Róma a birodalomhoz csatolta Kis-Ázsiát, Pannoniát és egy ideig Daciát, és keleti frontvonalain az Alföld északi részétől egészen a Perzsa öbölig évszázadokon át érintkezésben volt különböző iráni népekkel: szarmatákkal, alánokkal, perzsákkal. Ezek a népek a jórészt a görögök által kialakított európaitól lényegesen eltérő fegyverzetükkel jelentős folyamatokat váltottak ki a birodalomban. Hiszen katonailag fel kellett készülni az ellenük vívott háborúkra, és azok megnyerésére. Innen van, hogy a római hadvezetés e keleti irániak számos katonai újítását bevezette a légióknál is: lovas íjászok, nehéz és középnehéz páncélos lovasság. Másrészt egyre több keleti, főleg iráni nyelvű katona és népesség került be a birodalomba vagy a közvetlen peremeire. Részben mint foederati, részben mint menekülő betelepülő, és beolvadt a legkülönbözőbb helyeken, mint Galliában vagy Britanniában. Másutt tartósan megtelepedett, és főleg a peremeken sokáig megőrizte etnikumát. Az Alföld éppen egy ilyen határtérség volt, ahol a szarmaták/alánok törzsei évszázadokra berendezkedtek, és fenn is maradtak. A tanulmány adatai számomra azt mutatják, hogy a megvitatott három, a régi iráni népekre különösen jellemző keleti, ázsiai sajátság ilyesféle iráni kapcsolatok alapján került be Nyugat- és Közép-Európa őseurópai szokásainak, hitvilágának, legendáinak és epikus történeteinek az addig eléggé zárt etruszk-rómaikelta-germán világába. Sőt, mi több, nagy a valószínűsége, hogy nem is bekerült, hanem egyenesen ilyen keleti iráni hatások révén alalultak ki ezek a jól körülírható mitikus-epikus formakörök. Mint például az Artur-legenda körüli vita mutatja. Van közöttük, amely a tényezők összejátszása miatt csak nyugaton maradt meg (éppen az Artur-legenda), keleten a maga máig élő oszét párhuzamaival, és eredeti keleti, iráni származása nem a Kárpát-medence hagyományain át mutatható ki. Holott hasonló legendákat az Alföldön élt irániak: szarmaták/alánok is