Századok – 1996

Történeti irodalom - Szocialnije dvizsenyije na zapade (Ism.: Jemnitz János) III/727

728 TÖRTÉNETI IRODALOM 728 További kettős tanulság: még az 1940-es években az élet kikényszerítette, hogy az egyes munkahelyi ÜB-ken túllépve iparági bizottságok is alakuljanak. Másfelől viszont tény, hogy ezeknél a dolgozóknak csak a részvételre, a dolgok megvitatására volt joguk. Am az 1960-as évek derekán, éppen a technológiai/tudományos forradalom következményeit észlelve, a munkások és a szakszervezetek is látták: megváltozott a munkásság összetétele, de a foglalkoztatás is, megjelent a tartós munkanélküliség. Ettől kezdve az UB-ben is állandó követelés, hogy a munkásoknak legyen joguk ott ülni a munkásfelvételnél is. így azután nem véletlenül a forró 1968-as évben született meg az a törvény, amely a munkahelyeken nemcsak az üzemi bizottságoknak, hanem a szakszervezeteknek is biztosította nemcsak a jelenlétet, hanem a termelés (és foglalkoztatás) minden kérdésébe a beletekintési jogot. S ismét a valóság: 12 évvel később, még 1980-ban is csak az üzemek 60%-ában működtek ilyen szakszervezeti bizottságok (de több, mint amennyi a működő üzemi bizottságok száma). Szemjonov sok más új jelenségre is figyelmeztet. Szerinte a felmérések azt tanúsítják, hogy az 1960-as évektől a munkásokat nem annyira munkahelyük tulajdonjoga (állami vagy privát), hanem a konkrét munkafeltételek foglalkoztatták — s ezek javításáért folytattak olykor nagyon is kiterjedt sztrájkokat. Ezeknek a sztrájkoknak egyik új jellemzője volt, hogy gyakran több iparágra is kiterjedtek, s több szakszervezet összefogásából táplálkozhattak. (Nem ritkán a sztrájkolóknak is különféle célkitűzéseik voltak.) Analízisében Szemjonov megkülönbözteti a támadó és a védekező sztrájkokat. Figyelmét nem kerüli el a gazdasági ciklusok alakulása sem. Az 1974-es nagy olajválság nem az egyszerűen ismétlődő ciklusok válságtermékeit hozta meg a francia dolgozóknak: ekkor kezdődött meg az a tömeges munkanélküliség, amit mind a mai napig nem tudtak enyhíteni a különféle politikai színezetű kormányok. Mindennek volt egy olyan vetülete, hogy válságba, majd szomorú leépítésre került a hagyományosan erős francia vas- és acélipar, valamint a szénbányászat. Ez persze Franciaországban is ellenállásba ütközött, heves védekező sztrájkok zajlottak le, s érintette egyes régiók leépülését is. Ez már a közelmúlt nem egészen befejezett történelme. Szemjonov bonckés alá veszi a Mitterrand-korszak teljesítményét is. Megint vizsgálja az ismertebb fordulatokat, a pozitív nagy reményekkel induló kezdetet, msyd a visszavonulást is. Am Szemjonov az ismertebb mozzanatokon túl rávilágít, hogy 1983-ban a szocialista vezetésű kormány olyan törvényt fogadtatott el a parlamenttel, amely lehetővé tette, hogy a szakszervezetek az 50 munkásnál kevesebbet foglalkoztató vállalatoknál is létrehozzák a maguk szekcióit. Ez azonban nem kevesebb mint 6 millió embert érintett. Végeredményben az 1980-as évekre nem a szakszervezeti jogok beszűkülése, hanem kiterjedése volt a jellemző, amit előmozdított az is, hogy törvényes úton is biztosították, hogy a munkahelyeken munkavédelmi és higiéniai bizottságok alakuljanak, amelyeknél a szakszervezeteknek is nagy befolyásuk volt. Persze a valóságban ez sem egyedül és egyenesvonalúan érvényesült. A CGT mellett megerősödtek más szakszervezetek, ezeknek a felfogása is változott, bekövetkezett a szakszervezeti tagság visszaesése is és a különféle szociális küzdelmek már úgy zajlottak le, hogy azokat vagy többirányultságú szakszervezet vezette le együtt, avagy olyan emberek álltak az élükre, akik nem képviseltek egy szakszervezetet sem. Szemjonov külön alfejezetet szentelt a diákmozgalmaknak, amelyeknek az utolsó tizenöt évben oly sok új vonása van, s tudvalévő, a diákok merőben új szervezeteket hoztak létre. Különben a diákság helyzete és mozgalmai minden országfejezetben (érthetően) külön-külön alfejezetet kaptak, ugyanúgy, mint a különféle „zöld mozgalmak". A kötet 5., a brit helyzetről áttekintést adó fejezete, úgy vélem, minálunk még sokkal inkább felderítetlen területre vezet. Hiszen az 1960-as és 1970-es évek Nagy-Britanniájáról nagyon kevés magyar ír᧠született. E fejezet szerzője, A V Subin igen gondosain elemzi a Wilson- és Callaghankormány pozitív és negatív eredménylistáját. Subin egyértelműnek és vitathatatlannak ítélte azt a kellemetlen „igazságot", hogy a munkáspárti kormányok csak a „dolgozók kárára vezethették ki az országot a válságból" (177. o.) és oldhatták meg a „modernizációt", amit viszont a szigetországban igen sokan vitattak és több írás is született, amely az alternatív megoldások lehetőségét taglalta. Subin tanulmányának viszont érdeme, hogy olyan folyamatokat ír le, amelyek nálunk tökéletes homályban maradtak. Ugyanis nálunk nagy ritkán, lehetett arról olvasni a lapokban, hogy a szakszervezetek, illetőleg a sok tíz-, esetenként százezres tömegtüntetések az 1970-es évek első felében mint bénították a konzervatív kormány szakszervezetellenes törvényjavaslatait, miként bontakoztak ki nagy sztrájkok e törvények ellenére is, msyd végül hogyan következett be a már nálunk is ismert végkifejlet, a tory Edward Heath vezette kormány megdöntése 1974-ben. Csakhogy