Századok – 1996
Tanulmányok - Gyarmati György: Harc a közigazgatás birtoklásáért. A koalíción belüli pártküzdelmek az 1946. évi hatalmi dualizmus időszakában III/497
HARC A KÖZIGAZGATÁS BIRTOKLÁSÁÉRT - 1946 5 05 jesztett lincshangulat valóban aligha biztatott jóval azokra nézve, akiket ekkor az önkormányzatok épületében találtak. (Megesett, hogy mivel a kiebrudalni tervezett jegyzőt nem találták a helyén, az éppen ott rá várakozó plébánoson hajtották végre a népítéletet — harminc napon túl gyógyuló eréllyel.) De ekkoriban — nem vitatva a lappangó antiszemitizmus egyidejű és dokumentálható meglétét — nem ez volt az irányított tömeghisztéria tárgya. Követték Rákosinak a — már érintett — sportcsarnoki nagygyűlésen elhangzott iniciatíváját: „a demokráciában helye van a spontán tömegmozgalmaknak, és a nép jogosult arra, hogy saját kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét." A pártközpontban készített összegző jelentés szerint, a Nyíregyházától Zalaegerszegig, illetve Gyulától Győrig sorra szervezett mintegy ezer helyi demonstráció következményeként, közel másfél ezren tudhatták múltidőben közalkalmazotti egzisztenciájukat.3 7 Némileg más a helyzet a későtavaszi, illetve nyári antiszemita atrocitások esetében.3 8 A márciusi pártközi megállapodások nyomán az FKgP nekilátott a vele szemben támasztott követelések teljesítésének (képviselők kizárása), emellett megindult a B-lista előkészítése, ugyanakkor viszont nem látszott — a kisgazdák számára kedvező — elmozdulás még az alku során nekik ígért pozíciók foganatosításában sem. Ezt kontrakarírozandó, a pártcentrum vezéralakjai, Kovács Béla és a miniszterelnök Nagy Ferenc — különösen április második felétől — újból szorgalmazni kezdték a központi igazgatás intézményrendszerében az arányosítás keresztülvitelét, a vidékre vonatkozóan pedig az önkormányzati választások mielőbbi kiírását.3 9 Az MKP vezetése ezt szinte azonnal „a reakciós erők ellentámadásaként" értékelte, és újra beprogramozta az április folyamán ritkulni kezdő tömegakciókat. A kommunista parlamenti frakció 1946. május 3-i ülésén Révai József nem késlekedett azzal kontrázni, hogy „megszervezzük a mi ellentámadásunkat, vagy a márciusi támadásunk folytatását. Természetesen felülről is. Nem mondhatunk le arról az eszközről, hogy tárgyalásokon, a pártközi értekezleten keresztül nyomást gyakoroljunk, de ez önmagában nem elég, párosulnia kell a nyomással alulról. Felmerül a kérdés, azt jelenti-e ez, hogy most azonnal azokat az eszközöket alkalmazzuk, mint márciusban, tehát tömegfelvonulást, sőt ha kell népítéleteket. Nem vagyunk szégyenlősek, elvtársak. Mi már megmondtuk március után is, hogy vállaljuk őket és sor kerülhet rájuk újra. Szóval vége a fegyverszünetnek.... Ha a sajtóban nem is, de szóbelileg nyugodtan elmondhatjuk ezeket".4 0 Ezt tíz nappal később Rákosi is megerősítette a KV plénumán, ugyanakkor mindkettejük előadásában volt egy — hamarosan a kommunista sajtóban is érzékelhető — hangsúlyeltolódás. A sportcsarnoki, majd blokkpárti roham-csomagban együtt szereplő infláció-, feketézők, spekulánsok elleni, illetve a (közigazgatási) reakció elleni imperatívuszok közül korábban — mint azt a fentebbi bekezdések érzékeltetni igyekeztek — a közigazgatás elleni akciószervezések voltak napirenden. Ettől kezdődően viszont, a két kérdés folytatólagos együttfuttatásán belül — az augusztusra ígért pénzügyi stabilizáció beváltásának közeledtével — a másik mozzanatra, az árdrágítókra, a mindenből fölös hasznot húzó kereskedőkre, a már új valutára spekulálókra, illetve az ellenük való, ugyancsak kampányszerű küzdelemre éleződött ki a kommunista „mi a teendő?" aktualizált változata. Nem érdektelen ebből
