Századok – 1996

Folyóiratszemle - Brinkley Alan: Az amerikai konzervativizmus problémája II/487

FOLYÓIRATSZEMLE 489 „egyszerűsített' ' liberalizmus-konzervativizmus ellentétpárral meg lehetne magyarázni az Egyesült Államok politikatörténetét. A főként a nőkérdéssel foglalkozó történész felhívja a figyelmet: az amerikai történelem folyamán politikailag jórészt kisemmizettek szempontjából is meg kellene vizsgálni a kérdést. Yohnnak a fekete baptista nőkről és a délnyugaton működő protestáns misszionáriusokról szóló kutatásai azt sugallják: a konzervatív és liberális értékek gyakran keveredtek, s szinte lehetetlen őket különválasztani egy-egy egyén, vagy csoport esetében. Kathleen Blee például a Ku Klux Klanban aktívan tevékenykedő asszonyokról írt tanulmányában kimutatja: bár osztották a Klan konzervatív felfogását szinte minden kérdésben, a nők mégis a nagyobb beleszólás lehetősége mellett szálltak síkra a szervezeten belül, ami akkoriban meglehetősen radikális törekvés volt. Yahn másik fő kifogása az, hogy Alan Brinkley nem vette figyelembe Michael Kazin és Leo P Ribuffo azon dolgozatait, melyekben az idézett szerzők azt bizonyították: a konzervatívoknak az erkölcsöt és a vallást, valamint az etatista-ellenes álláspontjukat előtérbe helyező magatartása valójában nem takar igazi cselekvési programot; ezek az elvek általában megragadnak a retorika szintjén. A bíráló ezenkívül még megjegyzi, hogy túlzott leegyszerűsítés egységes „konzervatív" Nyugatról beszélni, s az hiba, hogy a szerző nem vette figyelembe a „hagyományos értékek" fogalmának megváltozását, amelyek ma már sokkal átfogóbbak, mint voltak pár évtizeddel korábban. Leo R Ribuffo (George Washington University), a másik felkért hozzászóló, az Alan Brinkley bevezetőjében említett figyelemhiányt kérdőjelezi meg elsőként; s hosszasan sorolja azoknak a nevét, akiknek a tanulmányait az esszéíró mellőzte (például John P Digginsét, az ifjabb A. M. Schlesingerét, stb.); azokat az életrajzokat, amelyeket az amerikai történelemben vezető szerepet játszó konzervatívokról írtak (Robert A. Taftról, Herbert Ilooverről, Edgar J. Hooverről, Dwight D. Eisenhowerról, Richard Nixonról, stb.). A kritikus szerint Brinkley helytelenül ítéli meg Daniel Bell, Richard Ilofstadter és Seymour M. Lipset munkásságát: ezek a szerzők tévedtek a jobboldallal kapcsolatban. Alábecsülték a nativista eszmék hatását, a társadalmi változások okozta megrázkódtatásokat, eltúlozták az amerikai társadalom készségét a csendes kompromisszumra, megkérdőjelezték a kulturális és osztálykonfliktusok legitimitását, a liberalizmustól eltérő politikai elképzeléseket pszichológiai szimptómákká degradálták, és gyakran összemosták az amerikai szélsőjobbot az olasz fasisztákkal és a német nácikkal. Brinkley ugyancsak téved az ún. Új Baloldal történészeivel kapcsolatban is. Véleménye szerint ugyanis azok nem foglalkoztak a konzervativizmussal, holott William Appleman Williams hívta fel a figyelmet William McKinley, Mark Hanna és Herbert Hoover jelentőségére; Gabriel Kolko pedig a progreszszív-korszakot mint a „konzervativizmus diadalát" írta le, hogy csak ezeket a példákat említsük. Ribuffo azt is Brinkley szemére veti, hogy ortodox módon használja a „liberalizmus" és „konzervativizmus" kifejezéseket. Ezek az eszmerendszerek az időben, térben, a körülményektől és az egyénektől függően változtak. William Jennings Bryan és Harry S. Truman, például, gazdasági liberálisok, de politikai konzervatívok voltak, míg Orvai Faubus arkansas-i kormányzó, az iskolai deszegregáció elszánt híve egyben politikai liberális volt. Ribuffo azt is kiemeli: már Warren Susman megállapította, hogy az amerikai kultúra egyre konzervatívabbá vált a nagy gazdasági világválság idején: a feminista mozgalom visszaesett, Hollywood prűd etikai kódexet vezetett be, neo-arisztoteliánus és neotomista filozófiák buijánzottak, és a „népet" dicsőítő nacionalista müvek kerültek ki a filmgyárakból, a ponyvaregényírók és a megtért radikális alkotók kezei alól. Sőt: a II. világháború és az azt követő hidegháború leszűkítette a politikai viták témakörét, megnövelte a politikai konzervatívok hatalmát, s magát a liberalizmust is jobbra tolta. Ennek megfelelően téves az 1960-as éveket radikális korszaknak felfogni; inkább polarizált korról beszélhetünk, mivel még Goldwater 1964-es elnökválasztási veresége után is elég ereje maradt a konzervatívoknak arra, hogy korlátozzák a szegénység elleni harcot, lelassítsák a „Nagy Társadalom" reformmozgalmát, s egyben Lyndon В. Johnsont a vietnami háború eszkalációjára szorítsák. Az 1968-as elnökválasztáson a George Wallace-ra leadott 9 millió szavazat csak Nixont segítette abban, hogy középutasként jelenjen meg az ultrakonzervatív jelölthöz viszonyítva, míg 1976-ban Grover Cleveland óta a legkonzervatívabb demokrata-párti elnök, Jimmy Carter került a Fehér Házba. Általánosságban szólva: a liberalizmus vált konzervatívabbá, s Bill Clinton már mint „újfajta demokrata" jelent meg 1992-ben, aki a családot ünnepelte, mint a társadalom kötőanyagát; ugyanolyan könnyen vette a szájára Isten áldását, mint Reagan