Századok – 1996

Történeti irodalom - Gombos József: Finnország politikatörténete 1809–1917 (Ism.: Bereczki András) II/457

TÖRTÉNETI IRODALOM 457 Endlösung tragédiáját." Sőt — jegyezhetjük meg — Moszkvának, mint az antifasiszta koalíció részesének köszönhető jelentős részben az is, hogy Európa-szerte az óriási veszteségek mellett is a teljes pusztulást elkerülhették. A kötet érdekes dokumentumokat is tartalmaz. (A GPU a húszas évekből származó jelentései az antiszemita megnyilvánulásokról.) A jegyzetanyag és a bibliográfia hozzásegít bennünket a kérdés megértéséhez. Sort kell kerítenünk azonban kritikai észrevételeinkre is. A tanulmányokban alig esik szó az asszimilációs folyamatokról, noha ezek az európai zsidók szempontjából alapvető jelentőségűek. Csak mintegy utalásszerűén értesülhetünk arról, hogy a szovjet időszakban is a zsidókat nemzetiségnek tekintették. Ez elősegíthette bizonyos nemzeti identitás ápolását, de diszkriminációra is lehetőséget adott. (Az európai országokban — így Magyarországon is — a zsidó többnyire vallás volt, nem pedig nemzetiség.) A mű szemlélete erősen politikatörténet-centrikus. Jóllehet a zsidó tömegekben a vallásnak, a hitéletnek nagy jelentősége volt. (S a különböző irányzatok szerint megosztó hatása is.) Talán lett volna lehetőség a kronológiai határt egy jó évtizeddel előre vinni, egészen 1941-ig. így lehetőség lett volna a teljesebb kép kialakítására, a számos sajátos vonással rendelkező sztálini időszak felvázolására. (Ez azért is indokoltnak mutatkozik, mert napjainkban olvashatunk a „zsidóbérenc" Sztálinról csakúgy, mint a „zsidófaló" diktátorról. Szerintünk egyik állítás sem igaz. A diktátor a zsidók ügyét nem tartotta központi problémának, formailag nem tért el a bolsevik alapelvektől, amelyekkel az antiszemitizmus nem volt összeegyeztethető. Sokszor azonban manipulált a problémával s voltak zsidóellenes megnyilvánulásai is.) Bővebb kifejtést igényelt volna a cári udvar, a pártok és a pogromok kapcsolata. A kötet szerzői természetesen elkerülik II. Miklós cár apologetikus ábrázolását (erre is van manapság példa), de démonizálását is. (Az ugyanis aligha róható fel neki, hogy az orosz hatalmi politikát képviselte.) Nos, a cár — mint trónfosztása után — mondotta: „nem rendelt el pogromokat", de azokat a „népakarat" megnyilvánulásainak tartotta. A vezető politikusok egy része és sok értelmiségi idegenkedett a gyilkosságoktól, ha nem is lépett fel határozottan ellenük. (Vitte, Sztolipin stb.) A zsidók barátja volt olyan bizarr személyiség, mint Raszputyin. Nem esik szó ama tragikus eseményről, mint a zsidóknak — az I. világháború során — a „letelepedési zónával" részben azonos hadműveleti területekről való kitelepítése. Ez Paleologue, pétervári francia nagykövet szerint is sok atrocitással járt együtt. A „kegyetlen megpróbáltatást" a zsidók állítólagos megbízhatatlansága, „németbarátsága" okozta. Jóllehet Paleologue katonai körökből úgy értesült, hogy „az orosz hadsereg soraiban 240 ezer zsidó katona van és mind derekasan harcol". (Az tény, — és erről Bruszilov tábornok is megemlékezik —, hogy a zsidók több helyütt rokonszenveztek a német és az osztrák-magyar hadsereggel. Ezt maga a tábornok is — a zsidóellenes orosz intézkedésekre tekintettel — érthetőnek tartja.) Az egyenjogúsítást 1917-ben az ideiglenes kormány rendelte el. Reméljük, hogy a színvonalas és tárgyszerű munkát hamarosan a sorozat további kötetei követik. Erényi Tibor Gombos József FINNORSZÁG POLITIKATÖRTÉNETE 1809-1917. JGYTF Kiadó, Szeged, 1994. 283 o. A szerző a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Társadalomelméleti Tanszékének adjunktusa. Kandidátusi disszertációja (Finnország politikatörténete 1809-1917) — kibővítve az 1918-as finnországi polgárháborúval — 1994 második felében jelent meg könyv alakban. Az Európa nyugati és keleti történeti régiói között, az ún. köztes periférián elhelyezkedő Finnország történelmével kevés magyarországi szakmunka foglalkozik. Ezt a hiányt kívánja pótolni Gombos József, aki — a hazai történelmi és politológiai kutatás eredményeire támaszkodva — „sajátosan magyar" szemszögből vázolja fel a finn történelem bő egy évszázadát a Svédországtól történt elcsatolástól (1809) a függetlenség kikiáltását (1917) követő polgárháború (1918) végéig. A megközelítési mód szakítást jelent az Orosz Birodalom határvidékével foglalkozó munkák gyakran egyértelműen orosz vagy szovjet orientáltságával, s ez kétségtelenül nagy erénye a kötetnek. A többségében orosz nyelvű törvények és más korabeli dokumentumok forráselemzésén kívül a szerző főleg az angol nyelven kiadott finn szakirodalomra támaszkodik. A mű a politikai rendszer