Századok – 1996

Történeti irodalom - Mezey Barna: A magyar polgári börtönügy kezdetei (Ism.: Stipta István) II/453

TÖRTÉNETI IRODALOM 453 1102-tól 1918-ig. Az oszmánok elleni küzdelem persze itt is nagy szerepet játszik, a horvát terület nagy része oszmán uralom alá került. De a veszedelmesebb, mert tartósabb ellenség mégis a magyar volt. Ausztria szinte az első világháborúig soha. A délszláv flörtöléstől, mondottuk már, az utolsó kétszáz évben a horvátok nem idegenkedtek, csak amikor a szerelemből házasság lett 1918-ban, jöttek elő a bajok. Ma már nyilván a nemzeti önállóság a folyamatos jelen. A szlovének mindig is idegenkedtek a Balkántól. Nemzeti látószögük éppoly szűk, mint az albánoké, akiknek az államisága a 20. század elejéről való. Addig az oszmán birodalom leghívebb támaszai voltak, bár a szovjet korszakban illett erről megfeledkezni, s inkább Kasztrióta György törökellenes harcaira hivatkozni. Nem nagy meggyőződéssel, hiszen a többségükben muzulmán albánok mégiscsak éreztek valami közösséget az oszmánokkal. Még inkább ez volt a helyzet a boszniai muzulmánoknál, valójában a legújabb időkig. Hogy a megváltozott helyzetben hogyan alakul majd a nemzeti látószög, az ma még nem látszik világosan. A románoknak a 14. század óta van állami kontinuitásuk kétségtelenül. Csakhogy a többi balkáni néphez képest ez mégis eléggé újkeletú. Ezen segített a római eredet, msyd a múlt században a dáko-román kontinuitás. Ceau.^escu már 2050 éves állami létről szólhatott (Zsivkov az 1300 évével jócskán elmaradt tőle, de akadtak, akik a trákokra hivatkoztak, mint respektábilis ősökre). Az oszmán fennhatóság nem volt olyan súlyos, mint a többi balkáni nép esetében, nem is emlegették oly sokszor. Az igazi ellenség Magyarország volt, Erdély birtokosa, meg idővel Oroszország, mert övé volt Besszarábia. A két fejedelemség egyesülése 1859-61-ben, aztán meg Nagy-Románia megteremtése 1918-ban, ezek voltak a nemzeti történelem nagy fordulópontjai. S ez a Románia Délkelet-Európában mindig vezető szerepet játszott. A zsidók meg az örmények nem is jelentéktelen gazdasági szerepet játszottak a Balkánon, de nekik itt sohasem jutott állam, így nemzeti látószögük sem igen terjedt ki erre a területre. A nemzeti vetélkedésekből kimaradtak. A nemzeti látószögek tehát eléggé keresztezik egymást. S amíg uralkodók maradnak, nehéz balkáni történetet írni. Pedig itt kétségtelenül kialakult valamiféle sajátos balkáni civilizáció. Ebben valamennyi etnikumnak volt szerepe, de egészére mégis az oszmán hatás nyomta rá a bélyegét, az ételekig és a szokásokig lemenően. Talán a távoli jövőben eljön az az idő, sünikor így is meg lehet írni a Balkán történetét. Manapság még kevés ennek a valószínűsége. Niederhauser Emil Mezey Barna A MAGYAR POLGÁRI BÖRTÖNÜGY KEZDETEI Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 230 o. A magyarországi börtönügy történetével kapcsolatos legújabb ismereteink eddig is Mezey Barna tanulmányaiból származtak. Az ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszékének keretében folyó kutatások összegző, most megjelent kötete megkerülhetetlen olvasmánya lesz azoknak, akik a társadalmi és jogélet e sajátos területével, a büntetésvégrehajtás polgári kori történetével foglalkoznak. A börtönbüntetés a középkori jogfelfogástól idegen büntetés végrehajtási eszköz volt. Amint azt a szerző meggyőzően bizonyítja, a carcer (tömlöc, fogház, börtön) nem biztosította a kor igényelte nyilvánosságot, kizárta a megtorlás közösségi ellenőrzésének lehetőségét. A szabadságelvonás sértette az alapvető rendi kiváltságokat, a termelőrétegek elvonása miatt a jobbágytartók elemi gazdasági érdekeibe vágott. Nem egyezett a korszellemmel e büntetésnem humánus jellege, a főbenjáró büntetésekhez, a testfenyítő és testcsonkító ítéletekhez mért szerény elrettentő ereje. Ahol alkalmazták, lényegét nem a szabadság korlátozásában látták, hanem az uralkodó felfogással egyezően test- és léleksanyargató, egészségkárosító, becstelenítő büntetések egyik intézményesített eszközének tartották. A középkori és a kora újkorban működő börtönök nem is szervezett büntetésvégrehajtási intézmények, hanem a hatalom segédszervei, az előzetes fogva tartás színterei, az adóssági perek veszteseinek őrizetben tartására, az ebnebetegek őrzésére szolgáló létesítmények voltak. Igaz ugyan, hogy az európai fogházjavító mozgalmak a régi gyakorlat bírálatából indultak ki, ez mégsem jelenti azt, hogy a középkori carcer alakult volna át modern börtönné. A könyv első fejezete ezt az átalakulást tekinti át, kutatva a reformfolyamat általános tendenciát, hazai történeti hátterét. A