Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 323 emlegetett gazdasági és közlekedési szempontokra hivatkoztak, amelyek relevanciájának viszonylagosságát Toynbee és szakértői oly meggyőzően mutatták ki 1941-42-ben. Álláspontjuk megváltozásáról a britek az amerikaiakat is értesítették. Jegyzékükben hangsúlyozták, hogy „nem ellenezzük, ha ők ... felvetik a határkiigazítás kérdését, de nem vagyunk meggyőződve arról, hogy tényleg kívánatos lenne bármiféle változtatás a jelenlegi román-magyar határ vonalán".14

9 A franciák és az angolok támogatását elveszítve, s ugyanakkor a szovjetekkel való „felesleges" konfrontációkat is kerülni akarván 1946 tavaszára az amerikaiak eltökéltsége is mérséklődött. Annyit azonban még mindig szerettek volna elérni, hogy a román és a magyar kormány „közvetlenül tárgyaljanak egymással a határ olyan kiigazításáról, amely lényegesen csökkentené az idegen uralom alatt élők számát". A szovjet delegátus azonban ezt sem fogadta el. A végső döntés így a Külügyminiszterek Tanácsának 1946. május 7-i ülésén az lett, hogy nemcsak Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország, hanem Románia és Magyarország között is a trianoni határvonal állt helyre.150 Az új magyar kormány nem tudta, hogy a négy háborús győztes 1946 tavaszára már megállapította Magyarország régi-új határait. Budapesten — mint 1918-19-ben — ismét azt hitték, hogy van értelme az alapos békeelőkészítő tevékenységnek, s reménykedtek benne, hogyha egyebütt nem is, a román-magyar határon lesz mód kiigazításra. A Nagy Ferenc-kormány ehhez mindegyik nagyhatalom támogatását meg akarta szerezni, s ezért 1946 márciusa és júniusa között a miniszterelnök vezetésével Moszkvába, Washingtonba, Londonba és Párizsba egyaránt magyar delegációk látogattak.151 Londonban — 1946. június 21-22-én — Clement R. Attlee miniszterelnökkel, Sir Orme Sargent közigazgatási és J. B. Noel-Baker politikai államtitkárral tárgyalt a magyar küldöttség. A magyar politikusok felvetéseinek megfelelően a megbeszéléseket a határkérdések és a magyar kisebbségek helyzete dominálták. Ezekkel kapcsolatos válaszaikban mindhárom angol politikus őszinte és korrekt módon ismertette a brit álláspontot, és a legkisebb mértékben sem hagyták, hogy tárgyalópartnereik illúziók rabjai maradjanak. A román-magyar határ kérdését — közölte például Noel-Baker — semmi értelme sem lenne újra felvetni, mert a „szovjet hajthatatlanság" miatt úgysem várható tőle eredmény. Nem vállalt kötelezettséget a Székelyföld Románián belüli autonómiájának kiharcolására sem. Mindössze annyit ígért, hogy ha „a két kormány meg tud egyezni", akkor „megkapják Őfelsége kormányának támogatását". Az erdélyi kérdés mellett Nagy Ferenc szóba hozta a szlovákiai magyarok üldözését, tervbe vett kitelepítésüket, s ezzel összefüggésben magyarországi befogadásukat is - esetleg „földjeikkel együtt". ,A cseheknek — válaszolta erre Sargent — nagyon rossz tapasztalataik vannak a kisebbségeikkel, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Arról pedig — fűzte hozzá —, hogy „egy győztes hatalmat felszólítsanak, adjon át területet egy legyőzött ellenfélnek" - szó sem lehet. Noel-Baker ugyanebben a szellemben beszélt. Őfelsége kormánya — hangsúlyozta — „München után nincs abban a helyzetben, hogy kioktassa a cseheket". A magyar delegáció minden olyan területi vagy kisebbségvédelmi felvetése tehát, amelyhez a britek támogatását kérte, elutasításban részesült. Ehelyett