Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

296 ROMSICS IGNÁC Konkrét bizonyíték azonban erre nézve nincs. Az viszont, hogy Lord Curzon nyomást gyakorolt miniszterelnökére eredeti álláspontjának megváltoztatása érdekében, dokumentálható. „Szíve szerint" — olvasható az egyik ilyen forrásban — Lloyd George ugyan továbbra is Nitti álláspontját, tehát a magyar határok újratárgyalásának a kikényszerítését támogatta volna, azonban a rendelkezésére bocsátott dokumentumok tanulmányozása után „mégis arra a következtetésre jutott, hogy nincs más megoldás, mint amit a Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa javasolt". Bárhogy is történt, 1920. március 18-án Berthelot teljes joggal jelentette Párizsba, hogy a magyar határok ügye „a francia delegáció elképzeléseinek megfelelően és a cseh, román és szerb szövetségeseink megelégedésére lett megtárgyalva és eldöntve".60 A brit parlament néhány tagja március utolsó napjaiban még egyszer megpróbálkozott a kormánypolitika módosításával. A felsőházban ismét Lord Newton és Bryce vikomt, továbbá Lord Sydenham és Lord Montagu of Beaulieu támadták a magyar békeszerződés tervezetét és a Külügyminisztérium ezzel kapcsolatos álláspontját. „Magyarország — állapította meg Lord Newton elég találóan — olyan állapotban van most, mint az az ember, aki szélütést kapott, megbénult, személyzete és korábbi társai azonban egyre csak ütik-verik és rugdossák." Bryce ismét a határok gondos helyszíni vizsgálatát követelte, míg Lord Montague az utódállamok várhatóan igen súlyos gazdasági nehézségeire figyelmeztetett. Lord Curzon távollétében Crawford grófja válaszolt a támadásokra, és védte meg a Külügyminisztérium, illetve a békekonferencia álláspontját. Új érveket az addigiakhoz képest azokban nem tudott felhozni. Megismételte, hogy a hatáijavaslatokat szakértők dolgozták ki igen alapos tényfeltárásra támaszkodva, hogy a magyar statisztikák torzítanak, hogy gazdasági és stratégiai szempontokra is tekintettel kellett lenni, s hogy mindezeket figyelembe véve a magyar békeszerződéstől mi sem áll távolabb, mint „a legyőzött ellenfél iránti bármiféle igazságtalanság szelleme". Március 25-én, majd március 31. és június 30. között a brit alsóházban is hasonló viták zajlottak a magyar békeszerződésről. Az eseményeknek mást irányt szabni azonban ezek már nem tudtak. 1920. június 4-én Magyarország képviselői így egy olyan békeszerződést írtak alá Trianonban, amit a brit békedelegáció, a kormány és a parlamenti többség ugyan elfogadott, de amit a vezető elit számos tagja mélységesen igazságtalannak, és a fennen hirdetett nemzetiségi elvvel öszszeegyeztethetetlennek tartott.6

1 A magyar határokról folytatott 1918-1920-as brit vita fináléja a trianoni békeszerződés 1921. május 5-i ratifikációja volt. A bírálatokra ezúttal maga a külügyminiszter, Lord Curzon válaszolt. A heves szópárbajban pro és kontra még egyszer elhangzott mindaz, ami a háború alatt a Monarchiával, majd 1918-tól az utódállamokkal, illetve a magyar határokkal kapcsolatban jóslatként, kritikaként vagy aggodalomként néhányszor már megfogalmazódott. Közeledés azonban a két álláspont között nem jött létre. Lord Curzon kitartott amellett, hogy a nagyfokú etnikai keveredés miatt Közép- és Kelet-Európában jobb határokat lényegében nem lehetett húzni. Az ellentábor szerint viszont a nemzetiség és az önrendelkezés elveit sokszor olyan esetekben is sutba dobták, amikor pedig kifejezetten