Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
A FIATAL NAGY IMRE (1896-1921) 237 megalakítása egyre jobban fenyegetett. Újabb esélyt kínált egy géppuskás tanfolyam, amely kora tavasszal szerveződött, s amelyre a géplakatos-segéd Nagy Imre jelentkezését szívesen fogadták. Hat hetet töltött így Budapesten, a Tüköiy utcai kiképző laktanyában — ez volt első huzamosabb idejű tartózkodása a fővárosban. Ennek végén a kisgyermekkor kedvelt városában, Pécsett folytatódott az önálló géppuskás zászlóalj megalakítása a 19. honvéd gyalogezred kötelékében. További kiképzéssel, gyakorlatozással telt az idő egészen 1916 kora nyaráig. Közben Nagy Imrét honvédból őrvezetővé léptették elő. 1916. június elején a Bruszilov-ofFenzíva hírére még egyszer megpróbált kibújni a frontszolgálat alól, s mint cséplőgépkezelő szabadságot kért az aratási idényre. Az utolsó próbálkozás nem sikerült. Június 10-én, miután édesanyja még egyszer meglátogatta („Búcsúzni jött. Talán szegény tudta, hogy hosszú időre vál meg tőlem. Öt év múlva kerültem haza."), a géppuskás zászlóaljjal a pécsi 19-esek kötelékében elindult az orosz frontra. Luck alatt, Czartoriek környékén, Galíciában foglaltak először állást, de rövidesen magával sodorta az egységet az orosz támadás. Nagy Imre negyven év távlatából is élénk színekkel festette le minden hadsereg rémét, a pánikszerű, teljes felbomlással járó visszavonulást: „A gyors viszszavonulásból hamarosan valóságos futás lett. Az utakat ellepték a más irányból jövő, különböző fegyvernemek egységei. Gyalogosok, tüzérek, utászok, trének, segélyhelyek összekeveredve egy nagy és fejetlen tumultusban, igyekeztek visszafelé, nem tudva, hol állnak meg. Rekkenő hőség volt, por nyelt el mindent, nem ismertünk egymásra a ránk tapadt piszok, por, mocsok miatt.... Mintegy hat napon át éjjel-nappal futottunk...Hiába volt parancs és fenyegetés, legszigorúbb büntetés, a katonák nemcsak a fegyverzetet, de még az élelmet, a kenyeret is eldobálták. Köpeny, pokróc úgyszólván senkinél nem maradt. Ez a hat nap valóságos pokol volt. Enni talán kétszer-háromszor kaptunk. A piszkos, homokos csajkából az ételt, főzelékeket, káposztát puszta kézzel tömtük a szánkba, piszokkal, porral, sárral együtt. Ivóvizet nem láttunk, a talajból felszivárgó pocsolyavizet ittuk."2 8 Atmeneti harci szünet után 1916. július végén újabb orosz támadás indult a front e szakaszán. Az egész offenzíva alatt alkalmazott pergőtűzszerű tüzérségi előkészítés során a géppuskák — a gyalogság elleni félelmetes fegyver az ágyúk fő célpontja volt — harcképtelenné váltak. Egyidejűleg megindultak a 19-esek állásai ellen a kozák lovasság, majd az orosz gyalogság hullámai. 1916. július 29. reggel. „Ekkor egy srapneltől a lábamon én is megsebesültem. Leszedtem a sapkámról és a zubbony hajtókájáról a géppuskás jelvényt, a napszítta helyét besároztam. Erre parancs volt, mert a kozákok a foglyul ejtett géppuskásokat lelődözték." A mozgásképtelen Nagy Imre és más sebesültek mellett elrohan a front: az orosz csapatok továbbnyomulnak, a járni tudókat elhajtják saját állásaik felé, immár fogolyként. A csatamezőn még egyes kisebb csoportok keresik egységeiket, oroszok, magyarok vegyesen. „... Ottmaradtam a földön fekve, vérezve. Magyar szanitéceket kértem, kötözzenek be. Elfutottak mellettem, pedig az egyik, Gál nevű, ismerős, kaposvári volt (kórházi portás). Ö vitte haza a hírt, hogy vagy meghaltam, vagy fogságba kerültem." Közben a saját tüzérség ellentüzet zúdított gyalogságának frissen elfoglalt állásaira, és a két vonal közötti harcterületre. „így én sebesülten a saját tüzérségünk pergőtüze alá kerültem.
