Századok – 1996
Tanulmányok - Ormos Mária: Németország és Ausztria–Magyarország viszonya. Az új Mittel-Europa-terv 1917–1918 II/207
212 ORMOS MÁRIA a kereskedelmi társaságok, a kereskedelmi csere-, piac- és vásárforgalom terén, és egységes szempontok szerint szabályozott közlekedési eszközökkel." Ami a katonai szövetséget illette, az értekezleten nem alakult ki közös álláspont, mert — miként a feljegyzés utal rá —, a hadsereg képviselői nem tartották kívánatosnak, hogy egy ilyen egyezmény .^Ausztriát megerősítse", míg a külügyminiszter hangsúlyozta, hogy az erős kötelékeket teremthetne „a két nemzet közötti egységesüléshez". Mint a fentiekből látható, a politikusok eredeti célját: a gazdasági és katonai egység alapjainak megteremtését valósággal elnyelte ezen a megbeszélésen a katonák mohósága, akik minél több területre, folyamra, vasútra akarták rátenni fizikailag is a kezüket. A gazdasági integrálás ellen ugyan nem nagyon harcoltak, mivel e kérdés nem érdekelte őket, és jelentőségét vélhetően nem is értették meg, ezzel szemben határozottan tiltakoztak a katonai egységesítés ellen, mert Ausztria-Magyarországot változatlanul nagyhatalomnak tartották, és azt vették számításba, hogy Lengyelországgal megerősödve ellenféllé válhat. Mivel a politikusok viszont szinte minden követelményt elfogadtak, amit a katonák felállítottak a befolyási területek, a gazdaság és a stratégia szempontjából (is) fontos közlekedési kérdésekben, de egyúttal érvényesítették saját gazdasági unióra irányuló elgondolásukat is, az egész komplexum egyrészt önellentmondásos lett, másrészt viszont már nem egy uniót, hanem Ausztria-Magyarország inferiórus helyzetbe hozását és betagolását jelentette. November 6-án megnyílt a német-osztrák konferencia a békecélok közös megvitatása címén. Német részről egy civil és egy katonai csoport vett részt a vitában, többek között Kühlmann államtitkár és Wedel bécsi követ, illetve Hindenburg és Ludendorff tábornokok. Ausztria-Magyarországot kizárólag civilek képviselték: Czernin gróf, valamint Mérey és Hohenlohe követek. A vitát Kühlmann nyitotta meg azzal a kérdéssel, hogy vajon nem lenne-e helyénvaló revízió alá venni a kreuznachi megállapodást, amely Lengyelországban német, Romániában pedig osztrák túlsúlyt vett számításba. Három kérdéscsoportot vetett fel: Lengyelországban a katonai és gazdasági-pénzügyi biztosítékok kidolgozását, a romániai tranzitforgalom szabályozását, valamint azt, hogy egyáltalán milyen a viszonya Ausztria-Magyarországnak Németországgal. Hangsúlyozta, hogy a közös nagy érdek biztosításáról van szó, ami ugyanis „megfelel a népek érdekeinek". Az óvatos bevezetőbe azért belekerült egy éles mondat, amely így hangzott: , Abban az esetben, ha most a Habsburg korona és Lengyelország koronája között szoros kapcsolat létesíttetik, úgy az eddigi helyzet megváltozik." Ez felveti ugyanis a német keleti határok biztonságának a kérdését. Bármily taktikus igyekezett is lenni Kühlmann, a vita ezt követően Ludendorff és Czernin között alaposan eldurvult, majd Hindenburg kimondta a végkövetkeztetést, azt ugyanis, hogy a Lengyelországgal gyarapodó dunai hatalom veszélyt jelent Németország számára. „A háború azt tanította — tette hozzá ehhez —, hogy az ember a legjobban mégis csak a saját lábán áll." Ez viszont már azt is jelentette, hogy Ausztria-Magyarország szövetsége katonai szempontból nem igazán értékes. Az osztrák részvevők ezzel szemben kimutatták, hogy a Lengyelországgal szemben támasztandó német követelések nem csak igazságtalanok, de
