Századok – 1996

Krónika - Sashegyi Oszkár(1915–1994) (Ress Imre) I/200

202 KRÓNIKA zését és leltározását, amelyet közel három évtizeden keresztül — szerteágazó osztályvezetői, majd főigazgató-helyettesi feladatai mellett — nem lankadó buzgalommal és kitartással végzett. Munkájának eredményeit kutatási segédletei dokumentálják. Az abszolutizmuskori iratanyagról 1952-ben látott napvilágot az első áttekintést nyújtó alapleltár. Az 1965-ben kiadott ismertető leltár nem korlátozódott pusztán az egyes fondok és állagok forrásértékének tartalmi ismertetésére, hanem elsőként dolgozta fel monografikus igénnyel a korszak közigazgatástörténetét. A rendkívül összetett iratanyagban a tárgyi egységek szintjéig segíti a kutatói tájékozódást az a többkötetesre tervezett repertórium, amelynek első kötetét már nyugdíjasként 1984-ben jelentette meg. A kutatási segédletek készítésének centrális feladatként való kezelése annak az általa is elfogadott szemléletváltozásnak a következménye, hogy a történeti kutatás specializálódása és intézményi kereteinek átalakulása a levéltárak funkciójának részbeni módosulását, az adatfeltárás és információszolgáltatás előtérbe kerülését eredményezte. A levéltári leltárakról az ötvenes években írt metodikai tanulmányaival, amelyekben főként a német és angol szakirodalom eredményeit továbbá a már megjelent ausztriai Gesammtinventar-ral kapcsolatos tapasztala- \ tait is hasznosította, a kutatásorientált levéltári segédletkészítés követelményeit határozta meg. Ezeknek az elveknek a következetes érvényesítését vezetőként is megkövetelte. 1953-ban nevezték ki az 1867 előtti kormányszervek és bíróságok anyagát őrző országos levéltári osztály vezetőjének. Negyedszázadon keresztül így az ő közvetlen irányításával alakították ki ennek a nagy értékű forrásegyüttesnek ( a belső rendszerét és készítették el a kutatást segítő ismertető leltárak, repertóriumok és áttekintő raktári jegyzékek testes köteteit. A rendezés és segédletkészítés preferálása, a levéltári szolgálattal szükségszerűen együtt járó hivatali teendők sem temették el benne a forrásokat vallató filológust és történészt. A cenzúratörténet mindvégig kedvelt kutatási témája maradt, amelyről 1 a magyar könyvcenzúra kezdeteiről, állandósulásáról és intézményes kereteiről írott dolgozatai tanúskodnak 1958-ban végre napvilágot látott a „Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph П." с. monográfiája, amely a Habsburg birodalom 18. századi történetének irodalmában alapkönyvnek számít. Levéltári munkájával párhuzamosan tudományos érdeklődésének súlypontja a neoabszolutizmus korára helyeződött át. Erre az átmeneti korszakra jellemző szociális konfliktusok sorozatát mutatta be az 1959-ben megjelent mintaszerű forráskiadványa, amelyben az 1849-1867 közötti parasztmegmozdulásokra és a kezdődő munkásszerveződésekre vonatkozó iratokat tette közzé. Másik fontos, önálló forráskiadványában pedig a magyar felsőoktatás történetére vonatkozó 1849-1867 közötti iratokat gyűjtötte össze. Az ismertető leltár bevezetőjében adott első áttekintés után további résztanulmányokkal gazdagította a korszak közigazgatástörténetét. Újabb kutatási eredményeit a neoabszolutizmusról, A magyarországi polgári államrendszerek" című kötetben megjelent értekezésében összegezte. Mint az abszolutizmus korának nemzetközileg ismert szakértőjét kérte fel a Grazi Egyetem Délkelet-Európa Története Tanszéke, hogy sokéves levéltári kutatásainak tudományos hozadékát ismertesse meg az osztrák szakmai közönséggel. így született az „Ungarns politische Verwaltung in der Aera Bach 1848-1860" című kiérlelt monográfiája, amelyet az ottani egyetemi oktatásban is használnak