Századok – 1996

Történeti irodalom - Baumgart Constanze: Stresemann und England (Ism.: Németh István) VI/1596

1597 TÖRTÉNETI IRODALOM Az első világháború után a nemzetközi erőviszonyokban eltolódás következett be: az Egyesült Államok még hatalmasabb kereskedelmi partner lett, a Szovjetunió pedig külön belső utat járt. Az európai kontinens számára kérdéses volt, miként alakul újra az európai hatalmi rendszer, e hatalmak miként viszonyulnak egymáshoz és az Európán kívüli világhoz. Stresemann külpolitikai terveiben Nagy-Britannia Franciaország és az Egyesült Államok után következett, s külügyminisztersége alatt Németország egyik legszorosabb partnere lett. A Franciaországgal való megbékélés jegyében folyamatosan Anglia Németország oldalára állításán, a német-angol-francia egyenjogú viszony megteremtésén fáradozott. A fiatal Stresemann politikai és szakmai pályája birodalmi gyűlési képviselőként 1907-ben kezdődött, ahova a Nemzetiliberális Párt képviseletében jutott be. Ipari tanácsadóként a közgazdász Stresemann pedig a „Hansa" Szövetségben — ipari és kereskedelmi érdekszövetség a kormány, a Reichstag és a tartományok politikai döntéseinek befolyásolására — a középrétegek érdekképviseletét látta el. A generációs konfliktusokkal küszködő pártba „friss fuvallatot" vitt és élesen szemben állt a konzervatív agráriusokkal és a szociáldemokratákkal. 1910-ben „a növekvő létszámú emberek ellátása érdekében" még az angol-német együttműködésért szállt síkra, de két év múlva a Nagy-Britanniával kapcsolatos nyilatkozataiban már a két ország éles konkurenciájára helyezte a hangsúlyt. Beszédeiben a kor imperialista-polgári gondolkodásának tipikus elemei bukkantak fel: Anglia teljesen alaptalanul fenyegetve érzi magát a békés német flottától; Németországot az „ellenségek világa" veszi körül, ebből ered a „bekerítés" érzése; világpolitika a világgazdaság feltétele, ezért ha Németország világpolitikát folytat, óhatatlanul beleütközik túlsúlyban lévő riválisába. A külpolitikában még nem volt egyéni elképzelése. Beszédeinek legdöntőbb indoka azonban külpolitikai természetű: 1911 nyarán a második Marokkó-válság, az agadiri „párducugrás", amely Franciaország európai pozícióit igyekezett gyengíteni. Az első világháborút kezdetben kizárólag német-angol gazdasági küzdelemnek tekintette, s alábecsülte az Oroszországgal és különösen Franciaországgal fennálló ellentétet. Háborús célprogramja tulajdonképpen a liberálisok koncepciójának jelentéktelen kibővítésén alapult és szabad világpiaci pozíciókat, nagyobb gyarmatokat és több tengeri hatalmat sürgetett. Kiegészítésül a kontinensen területi „kiigazításokat" követelt: Keleten a Baltikum, mint régi német kulturális terület birtoklása, „Mitteleuropa" vonatkozásában pedig Németország és Ausztria vámuniójának megvalósítása. E lépésekkel szolid kontinentális bázist igyekezett teremteni a Német Birodalom világpolitikája számára. Elképzeléseinek súlypontja azonban a nehézipar bárói, az össznémetek és a középrétegek nagy része elképzelésének megfelelően Nyugaton húzódott. 1915 tavaszán hat nagy német gazdasági szervezet átnyújtotta a kancellárnak háborús célkitűzéseit. A Stresemann vezette szervezet központi követelése Belgiumot német vazallusállammá kívánta süllyeszteni és jelentős francia területcsökkentéssel (többek között az elzász-lotharingiai határt a Verdun-Belfort vonalig kiterjesztve) a francia vasérclelőhelyekre és északnyugati tengeri partvidékre vetett szemet. Egyidejűleg határozottam kiállt az Anglia elleni tengeralattjáró-háború mellett. 1917-ben pedig a katonák érvelését elfogadva úgy vélekedett, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háborúval Anglia hónapok alatt legyőzhető. Az 1918. októberi német fegyverszünetkor egy világ omlott össze benne, s még nem volt teljesen tudatában, hogy a katonai megoldások és azok abszolutizálása katasztrofális következménnyel járt. A német katonai kudarcért főként a haditengerészetet okolta, amiért nem használta ki a tengeralattjárók előnyét. Az 1918. októberi és novemberi eseményekben aktív részt vállalt és 1918 decemberben megalakította a Német Néppártot (DVP), amely kezdetben határozott jobboldali irányultságával „elméletileg" a monarchia mellett tett hitet. Ezt követően pedig azon fáradozott, hogy a császárság két liberális pártját, a Haladó Néppártot és a Nemzetiliberális Pártot egyesítse, s így felszámolja a liberalizmus megosztottságát. Stresemann az elsők közé tartozott, akik felismerték a versailles-i szerződésben rejlő esélyeket, s nem rejtette véka alá teljesen elutasító álláspontját: a franciák mélyen megalázták, az angolok pedig gazdaságilag megsemmisítették Németországot. Negatív véleménye éles ellenzéki pozícióba csúszott a szerződést elfogadókkal szemben, s „erkölcsi ellenállást" sürgetett a békeszerződés aláírásával szemben. 1919 elején azonban új motívumok jelentkeztek álláspontjában: először pillantott Nagy-Britanniára olyan ellenfélként, amelytől leginkább várható közeledés. Első külpolitikai elképzelései Németország gazdasági nehézségeinek leküzdése érdekében születtek: külföldi hitelekre vem szükség, amelyeket elsősorban a győztes államok nyújthatnak, közülük is a vezető gazdasági hatalommá emelkedett Egyesült Államok. A hozzá való közeledés nagy esélyt nyújthat a normalitás visszaszer-