Századok – 1996
Figyelő - Karsai László: Új könyvek a holocaustról és az antiszemitizmusról VI/1571
1574 FIGYELŐ Brumberg egy sokszor figyelmen kívül hagyott történelmi tényre is utal: ahhoz, hogy egy országban gyűlölni lehessen a zsidókat, először be kell őket fogadni.1 5 Deák István a magyar helyzet sajátosságaként emelte ki, hogy nálunk már a 19. századtól kezdve egyszerre volt komoly anti- és filoszemitizmus. A gazdasági, társadalmi téren igen sikeres zsidók befogadásukra elmagyarosodással, asszimilációval reagáltak.1 6 Brumberg cáfolja azt a gyakran olvasható állítást is, mely szerint a lengyel antiszemitizmus valami rendkívülien erőteljes lett volna. A két világháború közötti Lengyelország szegény, katolikus, nacionalista és gyűlölködő volt, ahol nem volt kellemes németnek, ukránnak, vagy éppen litvánnak sem lenni. De Lengyelországban nem voltak pogromok a második világháború idején és az ukránoktól és litvánoktól (valamint a románoktól!) eltérően a lengyelek maguk közvetlenül nem vettek részt a zsidók lemészárlásában — emeli ki Brumberg.1 7 Brumberg tanulmánya kimondva-kimondatlanul is cáfolja azokat a szerzőket is, akik a lengyelországi Holocaustot főleg, vagy elsősorban a lengyelek bűnének tartják. Adam Michnik figyelemre méltó esszében próbálta megérteni ennek a valóban abszurd álláspontnak az okait. Véleménye szerint a zsidó származású publicistákban munkál őseik csalódottsága, a lengyel étosz, a lengyel kultúra és a lengyel értékrend iránt érzett, de sajnos viszonzatlan maradt zsidó szerelem. Ehhez talán azt is hozzátehetnénk: valamint a tényektől nem befolyásolt tisztánlátásuk is. A Holocaust-szakirodalomban talán az egyik legalaposabban kidolgozott téma a lengyel zsidó Vészkorszak története. Csakis ennek a hatalmas szakirodalomnak a semmibe vételével írhatók le olyan képtelenségek, hogy 3 millió lengyel zsidó legyilkolása, elpusztítása elsősorban, vagy főleg a lengyelek bűne. Michnik Stanislaw Krajewskit idézi, aki azt emelte ki: nagyon nehéz két nemzetnek együtt élni, ha mindkettő kiválasztottnak tartja magát. A ma élő zsidók körében nem ritka egy másfajta gőg is: sokan vallják, hogy csak a zsidóknak, a világtörténelemben legtöbbet szenvedett népnek van joga a fájdalomra, csak nekik, zsidóknak jár, vagy finomabban, elsősorban nekik jár együttérzés. A kölcsönös vádaskodások légkörében a vélt és valódi sérelmeket gondosan ápolják, felnagyítják. A lengyel egyház soha nem ismerte el, hogy bűnös az antiszemitizmusban, az auschwitzi tábor területén tervezett kolostor pedig igen otromba ötletnek tűnt még sok nem zsidó szemében is. Michnik Wajda Korczak-ról szóló filmjét védi meg, Alain Finkielkrautot idézve: ha Wajda antiszemita, akkor én is az vagyok! — felkiáltással.18 Michnik nem érti, nem hajlandó belátni, hogy van zsidó (túl)érzékenység és vannak érveik Wajda bírálóinak. Brumberg is említi Wajda filmjét, amelyben a világhírű lengyel rendező Janusz Korczak lengyel-zsidó tanárnak akart emléket állítani, aki 1942-ben önként követte tanítványait a halálba. Brumberg és még sok zsidó szerint Wajda filmjében csupa jellegtelen vagy ellenszenves zsidó szerepel, vagy olyan zsidók, akik hangsúlyozottan „valódi lengyel" tulajdonságokkal rendelkeznek. Amikor mindezt megmondták Wajdának, ő minden bizonnyal őszinte, megsebzett büszkeséggel reagált.1 9 Michnik véleménye szerint főleg aktuálpolitikai oka van annak, hogy a zsidó publicisták az antiszemita lengyeleket emlegetik: Jaltát igazolni kellett.2 0 Jól
