Századok – 1996

Történeti irodalom - Magocsij Pavlo Robert: Halicsina (Ism.: Niederhauser Emil) V/1338

1339 TÖRTÉNETI IRODALOM Egy 1989-ben megjelent tanulmány a nemzeti megújulás struktúráját mutatja be. Az oroszországi ukránok nem voltak városlakók (1897-ben csak 5,7%). A marxista felfogásban a nacionalizmus csak a polgári korszakban létezik, a nem marxista szerint a végcél a nemzetállam. Ezt az ukránok 1917-21 megkísérelték, de nem sikerült. A struktúra szempontjából Hroch, Chlebowczyk és Niederhauser tipológiája melett felvázolja sajátját, három szakasszal: a nemzeti emlékek gyűjtése, a szervezkedés és a politikai stádium. Ezek persze a történelem menetében keverednek. Utal az identitások többszerűségére (helyi, regionális, etnikai, nemzeti, országos), ezek sokáig megférnek egymással, de a politikai stádiumban a nemzeti tudat már egyeduralkodó. Az oroszországi ukránoknál a három szakasz 1780—1840—1900—1917, Galíciában 1816-1847, 1848-1860, 1861-1918. Az ukrán megújulás első szereplői később vagy a lengyel, vagy az orosz orientációt választották. 1992-ben volt nemzetközi konferencia, amely az alárendelt vagy eltűnő népek kérdését vizsgálta a Habsburg Monarchiában és a Szovjetunióban. Magocsi megkülönböztet alulról induló értelmiségi mozgalmat és felülről, az állam által szervezettet. Az ukránok két idegen nacionalimus uralma alatt éltek, kettős tudattal, a Monarchiában ez Habsburg-lojalitást jelentett, a Szovjetunióban a kommunizmus irántit. A Habsbux-gok alatt indult meg a nemzeti megújulás, 1910-ben Kelet-Galícia 62%-a ukrán. Volt ukrán iskola, sajtó. Az osztrák kormányzat támogatta az ukrán irányzatot. Persze minden kívánságukat nem érték el az ukránok, Galíciát nem osztották ketté, nem volt ukrán egyetem. 1945-ben a vívmányok túlnyomó többségét eltörölték, a nemzeti szimbólumok tilosak voltak, Ivan Frankót lehetett ünnepelni, de Hmelnyickij orosz kozáknak számított. A cél a szovjet nemzetben való egybeolvadás volt. A galíciai hagyomány ereje azonban erős volt, a kelet-ukrajnai részek viszont eloroszosodtak. Egy 1979-80-ban megjelent írás Bécs ukrán történeti szempontból fontos forráslelőhelyeit sorolja fel az egyes intézmények szerint, és pontos jegyzéket ad a Nationalbibliothekban őrzött ukrán sajtóanyagról. Először itt kiadott tanulmányában azt vizsgálja a szerző, hogyan látták az 1848-as Bécset ukrán szemmel, a korabeli sajtó és a kiadott források alapján. Az Orosz Főtanács létrejötte, a Reichsratbeli részvétel a kronológiai határok. Az alkotmányosságot és a jobbágyfelszabadítást örömmel vették, bár ez utóbbi árnyoldalait (kárpótlás) bírálták. A császár iránti lojalitás teljes volt, ezért mutatkoztak magyarellenes hangok, hiszen a magyarok szembefordultak a császárral. A jó császár illúziója teljes volt, a század vége felé ezt a szerepet az orosz császár (1721 óta ez az orosz uralkodók hivatalos címe) vette át. 1982-ben kiadott tanulmányában Magocsi a nyelvkérdést vizsgálja, mint a nemzeti mozgalom tényezőjét. A mozgalom vezetői nyelvészek, vagy a nyelvvel foglalkozók voltak, ruszofil vagy ukranofil irányzatok léteztek a mozgalom számára választott nyelv szerint. Volt még egy harmadik irányzat, az óruszinok, akik az óegyházi szláv nyelvet választották, de a század végére már eltűntek. Az igazi különbség Magocsi szerint a konzervatívok és az újítók között húzódott. Már Mária Terézia a beszélt nyelv alkalmazását sürgette. Az óruszinok és mások is egy ideig a latin ábécé mellett voltak, az 1860-as évek elejére azonban már a cirill használata volt az általános. A hagyományőrzők úgy tartották, hogy az óegyházi szláv a felső rétegeknek való, a beszélt nyelv az alsóknak. Az ukrán narodnyikok a népnyelv mellett foglaltak állást, a kormányzat is. A kérdés az volt, melyik népnyelv mellett, végül a poltavai nyelvjárást vették az irodalmi nyelv alapjául. Miután 1905 után Oroszországban is engedélyezték az ukrán nyelv használatát, a kulturális centrum Kijevbe került át. Egy 1983-as tanulmány részletesen kifejti az óruszin kérdést, mert Magocsi szerint helytelen ezt azonosítani a ruszofil irányzattal. Az óruszinok konzervatívak voltak, többnyire unitus papok, Bécs iránti lojalitással, bár 1868 után a galíciai lengyel túlsúly miatt ettől elfordultak. Az 1890-es években ebből lett a ruszofil irányzat, ezt helytelen moszkofilnek nevezni. Az óruszinok magukat Kelet tirolijainak tartották. Az intézmények az ő kezükben voltak. Rusz fiainak tekintették magukat, ellenezték a lengyel felfogást, hogy ők a lengyel nemzethez tartoznak. Ruszinoknak nevezték magukat, ez hol csak a kelet-galíciai lakosságot jelentette, hol valamennyi ukránt, hol pedig valamennyi keleti szlávot. Az unitus vallás különböztette meg őket az oroszországi ukránoktól. Az orosz kormányzattól pénzbeni támogatást is kaptak. Az óruszin felfogás a század végére tarthatatlanná vált, mert nem volt kapcsolata a népnyelvvel. Az utolsó szakaszban már Oroszországot tekintették anyaországuknak. Egy 1991-es tanulmány az 1871-ben alapított Mihail Kacsenovszkij-társaság történetét tárja fel részletesen. Kicsenovszkij (1802-1872) kerületi bíró volt, sokat segített a perbefogott parasztokon. Az unitusok által alapított társaság a mezőgazdasági ismeretek, a jó erkölcsök terjesztéséi, az antialkoholizmust propagálta évente kiadott 10-11 füzetében. Ilarcmincegy helyi szervezetük volt