Századok – 1996

Történeti irodalom - Zylberberg Michel: Une si douce domination (Ism.: Majoros István) V/1333

1334 TÖRTÉNETI IRODALOM kölcsönök eredményeképpen Oroszország a 20. század elejére mennyiben vált függővé Franciaországtól. Zylberberg ezt a kérdést már könyve címébe is beépíti. Nem könnyű válaszolni a felvetett a problémára. Az elméleti munkák ugyanis, melyeket a bevezetőben ismertet, egyrészt azt mondják, hogy a külföldi szakemberek jelenléte egy országban még nem jelent függőséget. Paul Bairoch ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a 17. század elejéig a fejlődésbeli különbségek nem voltak nagyok az egyes országok között, ez a távolság a 18. században kezdett el növekedni. François Perroux viszont azt hangsúlyozza, hogy a gazdasági növekedés és a hegemónia elválaszthatatlanok egymástól. Igaz, ezt a megállapítását elsősorban a második világháború utáni fejlődésre vonatkoztatja. S bár vannak akik változatlanul azt a ricardoi nézetet vallják, miszerint a nemzetek közti gazdasági kapcsolatok kölcsönös előnyt jelentenek, Perroux ezt a jelenben agyrémnek tartja, s legfeljebb a beláthatatlan jövő célja lehet az egyenlőség megteremtése. Zylberbergnek tehát az elméleti megközelítés alaposan feladta a leckét. Vigyáznia kellett arra, nehogy korunk egy jelenségét vetítse vissza a 18.századba, miközben meg kellett fontolnia Bairoch már említett megállapítását, melyet Braudel is megerősített azzal, hogy szerinte francia-spanyol viszonylatban a 18. század során a gazdasági erőviszonyok Franciaország javára módosultak, s ez előbb vagy utóbb alávetéshez vezetett. Az említett megállapításokat a szerző kitette a gyakorlat próbájának, azaz megvizsgálta a francia-spanyol gazdasági kapcsolatokat, hogy az elemzés során állapítsa meg, volt-e francia dominancia vagy nem. Spanyolország nem csupán a francia gazdaság akcióterülete volt. Az évszázadok során a külföldi üzletemberek, németek, genovaiak, flamandok, portugál zsidók mindig jelentős szerepet játszottak a Pireneusokon túl. A 18. században azonban az említett etnikumok eltűntek vagy háttérbe szorultak, és spanyol földön britek és franciák léptek a helyükbe. Ügy tűnt, a 18.század Spanyolországban is a világ többé részéhez hasonlóan a francia-brit vetélkedés jegyében fog eltelni, hiszen 1713-ban az utrechti szerződés a rabszolgakereskedelemben az angoloknak adott előnyt. Javukra szólt az is, hogy Jamaicaból hatalmas csempészkereskedelmet folytattak a spanyol gyarmatokkal. Ennek ellenére a 18. század a franciáké. Igaz, ebben szerepet játszott az, hogy a brit kereskedelem, különösen a század közepétől Észak-Amerika, Ázsia — mindenekelőtt India — felé orientálódott. S az is, hogy a 17.századtól Colbert erőfeszítéseinek köszönhetően a francia üzletemberek az egész országot átfogó kereskedelmi hálózatot építettek ki Spanyolországban, s főleg ez a meghatározó abban, hogy a 18.században Franciaország játszik meghatározó szerepet. A francia kereskedelmi és bankhálózat egy piramist alkotott, melynek csúcsán Madrid és Cadiz állt. Kialakult egy munkamegosztás a két ország között: Spanyolország nyersanyagot, mezőgazdasági termékeket szállított és készterméket vásárolt. Ez a jelenség egyértelműen a fejletlenséget mutatja, s nem csupán a 20.században. Adam Smith szerint Spanyolország már VKároly korában is szegény volt, annak ellenére, hogy jelentős mennyiségű nemesfém áramlott az országba. Ez a helyzete azonban Zylberberg szerint egy olyan munkamegosztást is eredményezett, melynek következtében a spanyolok szerepe az volt, hogy kellő mennyiségben szállítsák a kereskedelmi kapitalizmus működéséhez szükséges monetáris eszközöket, azaz a nemesfémet. Akár ezt, akár az előbb említett munkamegosztást nézzük, a spanyol gazdaság alárendelt állapotba került általában a külfölddel szemben, s ez a 18. században Franciaországot jelentette. Zylberberg kutatásai így Bairoch és Braudel megállapításait igazolják. Arra azonban már nehéz egyértelműen válaszolni, hogy a gazdaság mikor kamatozott politikát, azaz a francia gazdasági fölény alapján lehet-e egyértelműen azt mondani, hogy Spanyolország politikailag is alárendelődött. Zylberberg is ezért beszél szelíd uralomról, ami azt jelentette, hogy a spanyol függés nem érte el a török vagy a kínai szintet, mivel a franciák nem tudtak olyan egyezményeket rákényszeríteni az országra, melyek teljesen megnyitották volna a francia gazdaságnak s ezáltal a politikai befolyásnak is. Sőt, a 18.század hetvenes éveinek végétől azt látjuk, hogy a spanyol politikai vezetés megpróbálkozott a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózással azért, hogy gyarmatbirodalmának ő legyen a szállítója, s ezzel a hazai és a gyarmati piacot saját burzsoáziájának biztosítsa. Ez a tény kettős jelentésű: igazolja a függést, melyet a szerző tényekkel s a párizsi nagykövet jelentéseivel is bizonyít; másrészt igazolja az előbbi megállapítást is, miszerint Franciaországnak se gazdaságilag, se politikailag nem sikerült teljesen alávetnie Spanyolországot. Zylberberg azt is kimutatja, hogy a spanyol felzárkózási kísérlet felemás módon valósult meg. Bár az export növelése Amerikába sikeres volt, ez mégsem idézett elő szerkezeti változást a gazdaságban, s ennek következtében nem veszélyeztette a francia pozíciókat. Elsősorban azért, mert a hazai iparfejlesztéshez az ország pénzügyi eszközei nem voltak elegendőek. A francia jelenlét