Századok – 1996

Beszámoló - Konferencia az elitről (Müller Rolf) V/1307

1310 BESZÁMOLÓ elejétől napjainkig terjedő korszak legfontosabb fejleményeit vizsgálva, a rendszerváltó elit metamorfózisáról beszélt. Tapasztalata szerint az államszocializmus méhében egy társadalmi „ellen-elit" nőtt fel, amely három csoportra tagozódott. A kommunista nómenklatúrán belül megjelenő fiatal, képzett, nyugatias attitűdökkel rendelkező nemzedék, a késő-kádárkori technokrácia, úgy vélte, hogy az államszocialista keretek megtartásával kiépíthető egyfajta piacgazdaság. A hatalmi kereteken kívül állt a demokratikus ellenzék, amely helyzetéből adódóan külső nyomásgyakorlással kívánta kiterjeszteni a gazdasági, politikai reformokat. Az állami hivatalokban elhelyezkedő, népi és urbánus részre tagolódó új reformer értelmiség pedig a társadalom különböző részterületeinek reformjához elengedhetetlenek tartotta a politikai intézményrendszer változását. A különböző elitcsoportok közös jellemzője volt, hogy törekvéseikben nem gondoltak a fennálló egypártrendszer adta keretek meghaladására. A csoportok között szoros informális kapcsolat létezett, ez a latens szövetség alkotta az alapját annak, hogy az 1980-as évek közepétől igen komoly befolyást tudtak gyakorolni a politikai döntésekre. A politikai rendszerváltás elindítását követő hatalmi küzdelem a kapcsolatok megbomlásán túl, a csoportok szétesését is eredményezte. Erős differenciálódás ment végbe a késő-kádárkori technokrácián belül, ahol az állami bürokráciába áramló másod-harmad vonaltól elkülönült egy felső réteg, amely konvertálható szaktudásának köszönhetően a külföldi tulajdonú vegyes vállalatokban helyezkedett el. Az új reformer értelmiség tagjai az államapparátusban és az üzleti szférában egyaránt megjelentek, továbbá egy kisebb csoportja megpróbált, a demokratikus ellenzékben is megjelenő törésvonal mentén, pártpolitikától független szerepkört kialakítani. A technokrácia teljes hatalomátvétele az 1994-es választások után vált valósággá. A politikai hatalom a korábbi közép- és alsószintű vezetők kezébe került, a főbb gazdasági pozíciókat az —1989-től kontinuus — felső üzleti csoport birtokolta, a kulturális élet irányítását pedig a demokratikus ellenzék szerezte meg. Szalai szerint mára a kapcsolatok regenerálódtak és a kialakult hatalmi viszonyok a jövőben — egy nemzedékváltásig — állandósulnak, de nagy veszélyt jelenthet az állam szerepének tisztázatlansága és a kormányzó elitek erős klientúra építése. Fricz Tamás politológus a népi-urbánus ellentét értékelésével foglalkozott. Véleménye szerint a kérdéskörnek négy alapvető megközelítése létezik. Az első magyarázat elavultnak tekinti a vitát, mivel a hátterét biztosító társadalmi csoportok már nem léteznek, és a nemzeti-nemzetellenes ellentétpárt megfoghatatlannak véli a modern demokráciában. Az álvitát hangsúlyozó beállítás szerint ez az elitek zárt, belterjes vitája és nem a társadalom valóságos konfliktusainak megjelenítése, ezért nem is lehet alkalmas társadalmi konszenzus létrehozására. Más érvelés a jelenséget az antiszemitizmus egyik formájának tekinti, ahol a fogalompár a zsidó-keresztény ellentét elfedését szolgálja, és azonosítja a negatív és pozitív tartalmat hordozó tradicionalizmus-modernizmus ellentéttel. Fricz az utóbbi két megközelítéssel nem értett egyet, szerinte a vita mögött meghúzódó modernizációs elméletek egyrészt hangsúlyosabbak az antiszemitizmusnál, másrészt egyenrangúnak tekinthetők. Az elavultság szociológiailag értelmezhető, de a népi-urbánus ellentét része is a valóságnak, mivel ezek az ér-