Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1169 kánnal szembeni politikáját, hiszen legnagyobb félelme változatlanul az volt, hogy a pápa netán visszaszerzi világi hatalmát. Az osztrák főherceg pamfletjével kapcsolatosan Andrássy sietett megnyugtatni Schweinitzet, hogy annak semmi köze sincs a hivatalos politikához,31

6

Ferenc József tervezett velencei látogatásáról pedig megírta Károlyinak, hogy az az előtte végbemenő dalmáciai utazás természetes következménye,31

7

és ezt a nyomaték kedvéért a német nagykövet előtt is megismételte.31

8

A Franciaországból érkező híreket a párizsi német külképviselet tette a helyére. A kivásárlással kapcsolatosan Hohenlohe megírta, hogy a legnagyobb figyelemmel sem sikerült olyan jelre bukkannia, amely a francia kormány közeli háborús szándékára utalna,319

a katonai attasé pedig még a gyalogos alakulatokat átszeivező törvény elfogadása előtt olyan szakvéleményt adott, hogy a tervezett intézkedések nem utalnak közvetlen háborús .szándékra.32

0 A külföldön szolgálatot teljesítő diplomaták helyzetükből adódóan az egyes jelenségekre figyelnek, a döntésre hivatottak viszont a mozzanatok összességét mérlegelik. Ami külön-külön megnyugtató lehet, az összességében még riasztónak minősülhet. Az utóbbi hónapok történéseit mérlegelve Bismarck ilyen közelítésben juthatott arra a megállapításra, hogy Franciaország hamarabb talpraállt, mint feltételezték, hogy a három császár szövetsége nem garantálja Franciaország teljes elszigetelését, és hogy a nyugati szomszédnak esélye van arra, hogy szövetségesekkel az oldalán támadjon rá Németországra. Hogy a kancellár így gondolkodott, arra Hohenlohe herceg a tanú, aki előtt Bismarck március 22-én a Németország ellen formálódó különféle hatalmi koalíciókról beszélt. így az osztrákolasz-francia szövetségről, amelynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, mert mint mondta, Ausztriát 400 ezer katonával elintézhetik, de a Franciaország és az Oroszország közötti szövetségről is, amelyet már sokkal aggasztóbbnak tartott.321

Hasonló hangot ütött meg az uralkodó számára április 5-én készített felterjesztésében, ahol arról írt, hogy Franciaország hamarabb akcióba léphet, mint eredetileg gondolták, és hogy Németország nem lehet biztos az iránta barátságos hatalmakban. A Monarchiát és Olaszországot ebben a sorban néven is nevezte, de Oroszországot, feltehetően az uralkodóra való tekintettel, más éltelemben említette.32

2

A történéseket folyamatukban szemlélve azt kell mondani, hogy nem Bismarck ítélt helyesen, hanem azok, akik a részletek alapján általánosítottak. A kancellárnak csak annyiban volt igaza, hogy Franciaország kiszabadult a karanténból, de hogy rövidesen támadni fog, és főként hogy valamiféle hatalmi koalíció tagjaként emel kezet Németországra, nem volt egyéb, mint beteges kényszerképzet. A frankofóbia és a bekerítéstől való félelem, mint a frankfurti béke óta annyiszor, megint elhomályosította Bismarck tisztánlátását, és megakadályozta abban, hogy a jelenségeket higgadtan mérlegelje. A korábbiakhoz képest csak az az apokaliptikus vízió volt újdonság, hogy Németországnak valamennyi kontinentális hatalommal, Franciaországgal, Olaszországgal, az Osztrák-Magyar Monarchiával és Oroszországgal szembe kell szállnia. A félelem szülte kényszerképzet fonákja volt ez, de mint ilyen, a német egység létrejöttével keletkezett hatalmi politikai ellentmondás egyik lehetséges feloldása. Az a variáció, hogy Európát a maga képére formálja, amivel a huszadik századi Németország majd két ízben is megpróbálkozik.