Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1157 nak a közjogi struktúra átalakítására irányuló javaslatai nemcsak a korona számára elfogadhatatlanok, hanem alapjában véve elhibázottak. Persze a kancellárt továbbra is Andrássy sorsa érdekelte legjobban, de a brosúrával való megismerkedés után sem látott okot az aggodalomra. Úgy vélte, hogy Asbóth, mindazokkal együtt, akik a kiegyezés megújítása alkalmával nem óhajtanak magyar politikust az ügyek élén, lebecsülik a magyar politikus múltját, jelenét és jövőjét. Szerinte a bírálók is be fogják látni, hogy könnyebb a közös külügyminisztert kritizálni, mint helyébe utódot találni. Bismarck az Andrássy által beiktatott külpolitika kilátásait illetően sem mutatkozott borúlátónak. Reményét fejezte ki, hogy a három császár együttműködése, a békének ez a jótékony záloga, Andrássy távozása után is még sokáig fennmarad. A Schwarzenbergs időszakra emlékeztető abszolutizmus esetén ugyanis, amellett, hogy a német-orosz együttműködés tovább szilárdulna, a Monarchia nyugati orientációja olyan mértékben gyengülne, amilyen mértékben az abszolutizmussal szembeni belső ellenállás erősödne. Mindezen gondolatokat Bismarck a Schweinitznek küldött terjedelmes levélben fogalmazta meg, amelyet végül azzal zárt, hogy bármilyen ellenségekkel kell is Andrássynak megküzdenie, az Asbóth-féle programnak szerencsére csekély kilátása van arra, hogy valaha is megvalósuljon.23 0 * 1873 decemberében, amikor Bismarck a kellemes bécsi benyomásokra viszszaemlékező és a rá váró nem kívánt parlamenti csatározásokra utaló levelét megírta,23 1 a német törvényhozásban valóban súlyos ütközeteknek kellett elébe néznie. Az egyházpolitikai törvénykezés, amely az államhatalom erősítését és a szentszéki befolyás kiküszöbölését szolgálta, változatlan intenzitással folyt. Nem eredmény nélkül. Az 1873. évi májusi törvények azzal, hogy a lelkészképzést állami felügyelet alá helyezték és az egyházi közegek fegyelmi jogkörét megszüntették, az egyházat mintegy állami intézménnyé, a papokat pedig állami hivatalnokokká tették. Mindamellett az egyház és az állam teljes szétválasztása még a jövő távlatában ködlött. Halaszthatatlan sürgős feladat volt viszont az újabb véderőtörvény megalkotása, mert a katonai költségvetésre legutóbb 1871-ben adott provizórium lejáratához közeledett. Az idő annál is inkább sürgetett, mert az újabb Reichstag-választás 1874 januárjában esedékessé vált, és nem lehetett teljesen biztosra venni, hogy a választások után is megmarad-e az addigi kényelmes kormánytöbbség. A véderőtörvény beterjesztése végül mégis a választások utánra maradt, és valóban olyan törvényhozással kellett elfogadtatni, amelyben az ellenzék az eddiginél jóval nagyobb arányban képviseltette magát. A Bismarck támaszának számító nemzeti liberálisok megőrizték ugyan eddigi 150 mandátumukat (sőt azt kettővel meg is növelték) de a kormánnyal szemben toleráns konzervatívok jelentősen visszaestek. A centrumpártiak ugyanakkor csaknem megduplázták mandátumaik számát, úgy hogy a többi ellenzéki frakcióval együtt a Reichstag közel egyharmadát tették ki.232 Az adott parlamenti arányok érthetővé teszik, hogy Bismarck, az Andrássynak írott levelétől eltérően, mégsem vállalta a „küzdelem megvívását", hanem kompromisszumos megoldást keresett. Annál is inkább, mert nagyon jól tudta,
