Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

1146 DIÓSZEGI ISTVÁN riadt vissza. A kifárasztás taktikája eredményt hozott, és a magyar-hor-vát kiegyezés 1873-as megújítása, amelyben kisebb engedményeket tett Horvátországnak, egyelőre megnyugtatta a kedélyeket. Hasonló kicsinyes meggondolások vezették a kormányt a többi nemzetiséggel szembeni politikájában, bár ennek egyre csökkent a jelentősége, mert szlovák képviselők alig jutottak be a parlamentbe, az erdélyi románok pedig passzivitásba vonultak. A kormány az egyházügy terén nagyobb mértéktartást tanúsított és respektálta a szerb és a román egyház törvényben biztosított autonómiáját, a vezető testületek választásának alkalmával azonban ezen a területen is élt a befolyásolás eszközeivel. A nemzeti egyenjogúságról és a népiskolai oktatásról szóló törvény éreztette kedvező hatását: a nemzetiségi nyelvhasználat a közéletben általában nem ütközött akadályba, az írniolvasni tudók száma évről évre emelkedett, a törvényeket megszegő községi és megyei közegekkel szemben azonban a kormány nem lépett fel mindig kellő eréllyel. A modern polgári államrendszer kiépítésének korábban megkezdett munkája a hetvenes évek első felében a közigazgatás korszerűsítésében folytatódott. 1873-ban a szerb, a román és a német határőrvidéki területeket beolvasztották a környező megyékbe, 1874 elején pedig megkezdték az előmunkálatokat az évszázadok óta fennálló erdélyi szász önkormányzat felszámolására. A változtatások be nem vallott, de nehezen tagadható indítéka a magyar szupremácia erősítésének szándéka volt. Más területeken azonban jóval csekélyebb volt a modernizáló hajlam. Deák Ferenc 1873-ban, utolsó parlamenti beszédében sürgette az egyház és az állam szétválasztását, de az ezzel kapcsolatos törvénykezés még több mint két évtizedig váratott magára. Az 1867-es kiegyezés után a magyar gazdaság megindult a tőkés fejlődés útján. A belpolitikai önállóság visszanyerése lehetőséget adott a kormánynak, hogy a maga eszközeivel a gazdaság segítségére siessen. A polgári közigazgatás és jogrendszer kiépítése önmagában biztonságot adott, de kifejezetten gazdasági jellegű törvények megalkotására is sor került. A magyar tőkés gazdaság kibontakozását a birodalom nyugati felével létesített vám- és kereskedelmi közösség is előmozdította. A magyar gazdaság szerkezete olyan volt, hogy a nemzeti jövedelem mintegy egyharmada a külkereskedelem révén realizálódott. A magyar- export számára a közös vámterület biztos piacot nyújtott és a kivitel háromnegyed részét felvette. A gazdasági fejlődés feltételeit tovább javította, hogy a Monarchia, és ezen belül Magyarország bekapcsolódott a világkapitalizmus vérkeringésébe. Ennek azért volt különös jelentősége, mert Magyarország, a korábbi gazdasági fejlődés alacsony szintje miatt sem elegendő tőkével, sem elegendő szakképzett munkaerővel nem rendelkezett. Az európai kapitalizmus a 19. század második felében expanzív szakaszát élte, fölös mennyiségben rendelkezett szabad tőkével, és a várható haszon fejében a fejlődésbe frissen bekapcsolódott területeken is szívesen eszközölt befektetéseket. Mindezen kedvező tényezők hatására a magyar" gazdaságban viharosnak mondható fejlődés mutatkozott. A gabona- és lisztkivitel a többszörösére emelkedett, a szén- és vastermelés évi átlagban 13-18 százalékkal növekedett, 1867 és 1873 között 4000 kilométer új vasútvonal épült, és ugyanebben a hét évben a beruházások az előző hét évhez viszonyítva meghatszorozódtak. Ezt a rohamos, de sok tekintetben megalapozatlan fejlődést az 1873-as európai