Századok – 1996

Figyelő - Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok c. művéről IV/999

1006 FIGYELŐ Szűcs látta Erdély és az Alföld pusztulását, de ezt Zichy Ladomér régi nézetét követve a kortárs szemtanú Rogerius túlzásának tekintette, hasonlóan mint a csapást túlélő Planctus írójának siralmait (ld. Vas István remek verses fordítását: A tatáijárás emlékezete. 1981. 153—163). Az Alföldtől a Dunántúlt és a szélterületeket külön választva az utóbbiakról a valósnál kedvezőbb statisztikai eredményeket hozott ki. Az elmúlt évtizedekben még alig számoltunk a történeti éghajlattannal, mint az emberi megélhetést nagyban meghatározó tényezővel. A Kárpát-medence mai és régi csapadéktérképe részben más-más tájak egybetartozását mutatja, ez pedig az Alföld, Dunántúl, Nyugati és Keleti Felvidék elválasztást keresztezi. A kora Árpád-kort ismertető művemben közölt csapadéktérképből (István király 402. 1.) is megmutatkozik, hogy a Nagy-és Kis-Alföldet kitöltő szárazabb térség (a 600 mm csapadék alatti szint) az Alföldhöz kapcsolja a Dunántúl K-i és E-i részét s a ma többnyire Dél-Szlovákiának írt felső Kisalföldet, viszont levágja belőle az Alföldek peremeit. Ez az oka, hogy az eredetileg legsűrűbben lakott sík vidékek, melyek amúgy is a mongolok felvonulási útjába estek, egyaránt elpusztultak, s e pusztulást a 13. század derekán ismét jelentkező száraz időszak (ld. Honfoglalás és régészet. Bp. 1993. 18., 1. kép) fokozta. így érthető, hogy itt kaptak szálláshelyet a tatáijárás után másodízben beköltöző kunok: a közismert Nagy- és Kis-Kunságon kívül a Marostól E-ra és D-re fekvő térség, Fejér-megye, a nyitrai sík és Szabolcs-megye részein (ld. „A magyarság keleti elemei" Bp. 1990. 300-301. L térképét). Ilyen módon Szűcsnek a pusztulás területi megoszlását és méreteit összesítő adatai, a földárakat is bevonó újszerű hozzájárulásával, átértékelendők és a pusztulás országos méreteit az eltérő vidékek átlagát nagyjából 50 %-ra tevő nézetemmel szemben 15—20 %-ra becsülő végeredménye aligha fogadható eL E tekintetben további megyék beható vizsgálata új eredményeket is hozhat, s még 45 év után is érnek meglepetések mert korábban nem gondoltam arra, hogy a tatárok Moson-megye keleti és felső felét is elpusztították Bécsújhelyig (ld. Fejér IV/1. 238; Tört. földrajz IV Moson-megye, sajtó alatt). Ezeket nem ismerve következtette Szabó István a kicsiny Ugocsa megyét feldolgozó nagy monográfiája nyomán, hogy a tatáijárás pusztítása kisebb volt; az általa feldolgozott terület ugyanis nem esett sem Batu kán, sem Kádán többtízezres seregeinek felvonulási úfjába. Kétségtelen, hogy az alföldi peremvidéken, ahol a lakosság az erdőkben elrejtőzhetett és az éhínség is jobban átvészelhető volt, sok volt a túlélő. Ilyen helyen odavándorlással is számolni kell, viszont téves az a nézet, hogy a Kárpátok völgyeibe és medencéibe (így a zólyomi uradalomba, Szepesbe, Sárosba, a kárpátaljai gyepűelvére, Székelyföldre és Havasalföd-Moldvába) a II. Endre alatt megindult magyar szétvándorlás akár kisebb mértékben is tovább folytatódott volna. Ellenkezőleg: a tatáijárás pusztítása okozta, hogy a 12. század második felétől 1240-ig rohamosan gyarapodó magyarság népfeleslege nem volt képes a Kárpátok igen gyéren lakott peremvidékeit betölteni; ezért tűnt az 1300 év körül itt járt francia utazó számára a városokban bővelkedő ország területe belül mégis üresnek. (A lakatlan erdős hegyvidék üresen maradt a főleg Károly Róbert által 1330 után beindított új telepítések jövevényei számára; e francia utazó a méltán