Századok – 1996
Figyelő - Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok c. művéről IV/999
FIGYELŐ 1003 főegyházat szolgálóknak az összeköltöztetése a királyi udvar és az ispáni vár népeivel azonban többször olyan ellentétekhez vezetett, ami miatt ezt utólag vissza kellett csinálni, míg a vidéki várépítés, pl. a váijobbágyok emelte gömöri Dánoskőn hasznosnak bizonyult. Melyek azok az általános szempontok, amelyek a befejezetlen alkotásban hiányolhatok? Szűcs olyan mértékben elemzi hőseit, hogy IV Bélával szinte lelkileg azonosul; látja zord és merev karakterének hibáit s ennek következményeit, ugyanakkor látja a közjó érdekében való ténykedését, s ennek nyomán elfogadja a köztudat „második országépítő" értékelését, történelmünk egyik legnagyobb reformerének tekintve őt. Ezáltal azonban nézetem szerint csökkenti elhibázott döntéseinek tragikus következményeit, s annak a felelősségnek a súlyát, ami IV Bélát a tatáijárás miatt terheli. Az országépítő 35 éves uralkodása, már trónra lépésétől amikor a tanácsurak jó részét, kiket az anyja ellen szőtt összeesküvésben részesnek tartott fiú megkínoztatott — (noha nézetem szerint Gertrúd megölése hírére fellélegzett II. Endre királlyal együtt az egész ország) —, az urak tanácskozó székeit kidobatta és elégettette, s elrendelte, hogy csak írott kérvénnyel lehet hozzá fordulni. Mindez végül is oda vezetett, hogy a virágzó európai monarchiából egy belsőleg meghasonlott, nagyrészt „kiürült", kaotikus térség lett. Szűcs értékelésével összhangban van, hogy elhibázottan kisebbíti annak a napjainkig kiható csapásnak a következményeit, amit a tatáijárás okozott. Ennek elhárítására és kivédésére ugyanis IV Bélát, merev, diplomáciára és kompromisszumokra képtelen, apolitikus egyénisége és páratlan hadvezéri tehetségtelensége tragikus módon alkalmatlanná tette. (Minden csatát elveszített, még azt is 1246-ban, amelyben fő ellenfele, Babenberg Frigyes elesett). Utólag igyekezett tanulni a nagy katasztrófából, de következményeit tekintve a jelentős várépítési politika kétélű fegyvernek bizonyult. A városok erődítése ugyan a polgárságnak és a főembereknek egy várható második mongol invázió esetén menedéket biztosított, de a falusi nép zömét alig védte meg. Ugyanakkor a várakat építő új főúri réteg csoportharcai a királyi családtól a rab cselédekig mindenkit sújtottak, s lehetetlenné vált a régi központosított uralmi rend és kormányzat visszaállítása, ami III. Béla uralmát jellemezte, vagy ennek olyatén kiharcolása, mint amire Károly Róbert sajnálatos következményeket kiváltó belharcok után képes volt. Magának a tatáijárásnak a következményei sem érthetők meg a keleteurópai előzmények bemutatása nélkül. Arra a kérdésre, hogy mekkora volt e pusztítás (a tatáijárással kapcsolatos kun harcokkal egyetemben) véleményünk szélsőségesen eltér. Nézetem szerint az ebben való állásfoglalás részben alkati kérdés, és szinte már a génekben eldől, hogy ilyen alapvető kérdésekben ki hogyan fog állást foglalni; borúval fog-e tekinteni a sorscsapásra, vagy el sem hiszi azt. Tapasztalatom szerint a legtöbb történésznek már a beható vizsgálat megkezdése előtt előre kialakult véleménye van ilyen alapvető kérdésekben. így Szűcs Jenő könyvében lényegében ugyanazt az álláspontot képviseli, amit 1953-ban a „Művelt Nép" kiadónak „A tatáijárás" c. füzetében Lederer Emma pártos útmutatása nyomán megírt, és sajnos e munkában is megismételt. Hajlíthatatlanságából következik, hogy ebben más adat-