Századok – 1996

Figyelő - Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok c. művéről IV/999

FIGYELŐ 1001 forrásismeretével és a politikai történet összefüggésének kibontásával felmutat, sőt egyetemes látókörével és új eredményeivel olykor meg is haladja azt (nem tekintve, hogy Paulert nem kötötte egy korszakhatár, és felfogását műve végén rendkívül értékes forrás- és irodalomismertetéssel, kritikai magyarázó jegyzetekkel láthatta el, amit Szűcs is tervbe vett). Paulernek az adatokat a szövegben részletező, s ezzel stílusát kissé nehézkessé tevő irályán Marczali Henrik könynyedebb elbeszélő millenniumi története segített, akinek Pauler után már nem volt szüksége minden okleveles adat összegyűjtésére, s eseménytörténeti mondanivalóját világosabban tárhatta elő, lemondva a maga korában unalmasnak ható gazdaság- és társadalomtörténet vázolásáról. Hóman Bálint a „Magyar Történet" forrásgyűjtésében ugyancsak nem végzett oklevélkutatást; olvasmányosságra törekvő, bár Szekfű irályát el nem érő munkájában inkább Karácsonyi Jánosnak a nemesi nemzetségekre vonatkozó kutatásai alapján a főúri csoportharcokat, a külpolitikai kapcsolatokat, az egyház szerepét és a pénzügyeket emelte ki. Szűcs mindhárom nagy elődjétől tanult. Paulert követte, amikor igyekezett minden forrásadatot — az újabban előkerülteket is — kritikailag értékelni, s Hómant, amikor az uralkodóréteg politikáját és a gazdasági viszonyokat még behatóbban bontotta ki, de minden elődjén túltett azzal, hogy az agrártársadalom rétegeit és a mezőgazdasági technika fejlődését (Georges Duby nyomán), valamint a városhálózat kifejlődését újszerűen mutatta be, számos eddig nem értett jelenségre mutatva rá. Egyetemes történeti igényességét szemlélteti, hogy a 13. századi magyar viszonyokat behelyezte a korabeli Nyugat-Európa fejlődésébe, s vizsgálta, hogy úgynevezett „feudalizmusunk" mennyiben maradt le a nyugateurópai fejlődéstől. Mindamellett Szűcs nem egészen azt adta, amire a kiadott könyv címe utal. Egy olvasó azt várná, hogy „Az utolsó Árpádok" kötet főleg a négy király — IV Béla, V István, IV László és III. Endre — személyiségét, uralkodását és tetteit ismerteti. Már előre is hangsúlyozom, hogy e négy király egyéniségének fő vonásait és azt, hogy e rendkívül viharos korszakban hogyan próbáltak úrrá lenni a nehézségeken, s hol vétettek, Szűcsnek elődeinél is jobban sikerült megragadnia. Különösen kiemelem, hogy IV Béla uralkodásának bárói támaszait, s ezek szinte intézményes összességét, akik döntéseire a király 1242 után gyakran hivatkozott, Szűcsnek sikerült feltárnia. Ehhez hozzátenném, hogy IV Béla és V István a rájuk való hivatkozást akkor is csak legitimációs jogcímnek hozták fel s valójában az uralkodók maguk döntöttek, még ha a tanácsadókat meg is hallgatták. Szűcs elődeit is felülmúlva ábrázolta IV Béla és István ifjabb király ellentéteinek kifejlődését, s érzékeltette, hogy a kiváló szervező és hadvezér V István túl későn és rövid időre történt uralomra jutásával mit veszített az ország kormányzása. Felfogásommal egyezően szemléletesen bontja ki, hogy a tizenéves és kétszeri elrablást szenvedett Kun Lászlónak, a kor kiváló és minden csatát megnyert ifjú hadvezérének kifejlődésére és tragikusan végződő uralkodására milyen negatív hatással volt a Rómából ideküldött pápai legátus, aki még arra a képtelenségre is megeskette az iijú királyt, hogy a beköltözött kunokat keresztény viseletre, életformára és sátrak helyett házakban lakásra kényszeríti. Viszont Szűcs nem fogadta el nézetem, hogy Ladomér érseknek azon másolatban megmaradt két, 1288.