Századok – 1995

Folyóiratszemle - Bartlet C. J.: Palmerston után: Britannia és az Ibériai-félsziget 1865–1876 IV/948

FOLYÓIRATSZEMLE 949 elemezte az európai konfliktusokat. Nem volt jó véleménnyel a spanyol politikai elitről, szerinte „a spanyolokat csupán irányítani lehet, de vezetni nem". Osztozott Palmerstonnak az Ibériai-félsziget brit politikában betöltött szerepéről alkotott nézetében, mely szerint Spanyolország nem ébredt rá lehetőségére, pedig Franciaország ellensúlyozására egy erős, független állammá válhatna. Palmerston tartott attól, hogy Spanyolország Franciaország befolyása alá kerül. Emellett arra is törekedett, hogy a spanyol-portugál unió létrejöttét megakadályozza, sőt az 1850-es években a két ország között még egy esetleges vámuniót is elképzelhetetlennek tartott. Palmerston a spanyol politika kiszámíthatatlansága miatt hangsúlyozta — a későbbi külügyminiszterek is ezt az álláspontot képviselték — Britannia a portugálok ellen irányuló mindenféle spanyol agressziót helytelenítette, s bekövetkezte esetén kénytelen lenne a Portugáliával kötött szövetség által rárótt kötelezettségének eleget tenni. 1866-tól a brit kabinet, de különösen Clarendon külügyminiszterként próbált nyomást gyakorolni a portugál és a spanyol kormányra, hogy enyhítsenek a vallási türelmetlenségen, a kereskedelmet fékező szabályokat oldják fel gazdasági megerősödésük érdekében. 1868 szeptemberében II. Izabella bukása nagy érdeklődést és reményt váltott ki a változásokra. A spanyol trón betöltésének kérdése azonban 1870 júliusában a Hohenzollernek fellépésével nemzetközi feszültséget okozott. A brit külügyminisztérium a szóba jövő uralkodójelölteket elfogadhatatlannak találta, mert megválasztásuk Párizzsal vagy Lisszabonnal keltene feszültséget. Clarendonnak mind a francia, mind a német jelölttel szemben aggályai voltak, 1870. május 20-án kelt levelében sürgette a spanyolokat, hagyjanak fel a trónörökös keresésével, inkább a belső stabilizációra koncentráljanak. Ennek a spanyolok nem tettek eleget. Clarendon 1870. június 27-i halála után Lord Granville lett a külügyminiszter. Úgy vélte, a spanyol trónra az olasz jelölt a legmegfelelőbb. A spanyolok viszont újra tárgyalásokat kezdtek Lisszabonnal, ahol az ibériai egység kérdésének megvitatása nélkül az előrelépés lehetetlennek bizonyult. Ez a kérdés a század közepe táján merült fel, s változó figyelem kísérte. Portugáliában — az ország gazdasági és politikai állapota miatt is — vo izó volt az iberianizmus, melytől reformok bt vezetésével a portugál fejlődés előbbre vitelét várták. A nagyhatalmak is azon a véleményen voltak, hogy e zaklatott félsziget számára a legjárhatóbb út az unió lenne. 1868-ban az osztrák és az olasz külügyminiszter titkos javaslatot ajánlott az egyesülésre. Clarendon eddig nem ment el ugyan, de a spanyolok és Európa számára egyaránt elfogadhatónak tartotta a portugál király unió élére történő választását. 1869 februárjában azonban feszült helyzet alakult ki a spanyolok és portugálok között, ugyanis Spanyolországban nem lelkesedtek a portugál jelöltért. Végül 1871 elejére megszületett a megoldás, Spanyolország az olasz Savoyai Amadé mellett állapodott meg. Az uralkodót azonban 1873 elején a kiszámíthatatlan spanyol politika lemondásra késztette. A nagyhatalmak azonnal reagáltak „a spanyol ügyre", a franciák német beavatkozástól tartva közös diplomáciai tárgyalásokat sürgettek, az oroszok Európa békéiének megőrzésére törekedtek, az angol kormány továbbra is tartotta magát be nem avatkozási politikájához. 1874 januártól Spanyolországban újabb változás következett be, Madridban katonai uralom kezdődött. A föderalistákat elnyomták, a carlisták azonban továbbra is jelentős katonai erőt képviseltek. Élvezték Európaszerte a konzervatív ultramontánok, különösképp a franciák támogatását, mely végül francia-német ellentéthez vezetett. Az angolok attól tartottak, hogy Bismarck esetleg kihasználja ezt az ellenségeskedést. Lord Derby, az új konzervatív kormány minisztere, hogy véget vessen a német-francia súrlódásnak, hozzálátott a Serrano rezsim elismertetéséhez, 1874. augusztus 11-én Németország és Franciaország is elismerte a spanyol kormányt. 1876 elején Spanyolországban legyőzték a carlistákat, s ez újabb probléma megoldása elé állította az angol külpolitikát. Portugália ugyanis attól félt, hogy az erős hadsereggel rendelkező Spanyolország ismét felveti az ibériai egység kérdését. A régi, 1386-os és 1661-es szövetségi szerződésekre hivatkozva segítséget kért Nagy-Britanniától. 1876. október 23-án az angolok biztosították Lisszabont afelől, „Britannia nem nézné tétlenül, ha Spanyolország Portugáliát egy ibériai unióba akarná kényszeríteni, és hogy őfelsége számára Portugália függetlensége európai fontosságú kérdés". Bartlett összegzésében hangsúlyozza, hogy Derby Nagy-Britannia Portugália iránti politikájában világosabb és határozottabb hangnemet alkalmazott, mint Clarendon vagy Granville. Mindezt annak érdekében tette,