Századok – 1995
Történeti irodalom - Óra; szablya; nyoszolya (Ism.: Huszár Zoltán) IV/915
916 TÖRTÉNETI IRODALOM alapján világosan kiderül, hogy az életszínvonal a történeti Magyarország keleti felében és Erdélyben feltétlenül alacsonyabb volt, mint az ország középső és nyugati területein. A tanulmány második részében Zimányi Vera a korábban luxusnak számító termékek szélesebb körben történő elterjedésének, „demokratizálódásának" okait vizsgálja. Minderre elfogadja W. Kula magyarázatát, amely szerint az ún. luxuscikkek azáltal váltak viszonylag olcsóbbakká, hogy áruk nem emelkedett olyan mértékben, mint azt a korábban említett termékeknél már láttuk. A problematika tanulmányozásánál a szerző a társadalmi presztízs szerepét is bevonja a vizsgálódásba. A 16-17. századi magyarországi városi források sokaságát idézi, amelyek luxusellenes intézkedésekről szólnak; szándékuk szerint megakadályozandó a gazdasági folyamatok eredményeként jelentkező életmódváltozást. E változásokról Bornemissza Péter az alábbiakat írta: „Régen egy vármegyében két nyest subát hallottam, ... most nem nemes az, akinek nincs nyest subája és feleségének bársonykusucskája (bundája). Régen nádorispánnak lejeit (volt) hintós szekere, most minden hintókat kíván. Azelőtt egytál étek akármely úr asztalán elég volt, most egymás hátára kell rakni. És az a jó szertartás, midőn rókát hánytat vendégével..." Összegezve megállapíthatjuk, egyetértve a dolgozat írójával; „mi volt tehát jellemzőbb korszakunkra: a faháncsőrleménnyel jellemezhető nyomor, vagy a kis szolgáló ezüstcsipkés főkötője? — Ez is, az is." A „feketegazdaság" sajátos területét ismerhetjük meg Tóth István György: A nemeslevelek feketepiaca a 18. században című munkájából. A török kiűzését követő bizonytalan közjogi viszonyokat — kuruc mozgalom, Rákóczi-szabadságharc — a társadalom elsősorban lesüllyedésre ítélt része igyekezett helyzete javítására kihasználni. Erre, az alapvetően szóbeli világban élő korban, jó lehetőségek adódtak. A „zavaros időkben" elveszett, elrabolt nemeslevelek, különösen, ha egy gyakori névre voltak kiállítva, komoly piaci értéket képviseltek. Az armális megszerzésével meg volt a lehetősége annak, hogy valaki joggal vagy anélkül bekerülhessen az áhított nemesi rendbe. lr Az armális ugyanis nem kapcsolódott valamely kortárs, a 18. században élő családhoz, mivel csak a szóbeli genealógia kötötte össze a nemeslevelet szerző őst a kései utódokkal — az élő személyek és az írás között az emlékezet volt az összekötő lánc. Az emberi emlékezet pedig szándékokkal, fenyegetéssel, ígérettel befolyásolható." A tanulmányban bőséges forrásanyaggal történő igazolását találjuk a nemeslevelek feketekereskedelmének az ármegjelöléssel együtt. E sajátos piac legélénkebb az 1720-1730-as években volt. A 18. század közepétől egyre szigorodtak a nemességvizsgálatok, az írásbeliség elterjedésével pedig „egyre nehezebbé vált a görbe úton a nemességbe igyekvők dolga." Egy családtörténet több generáción keresztül történő feltárása, elemzése segítségével végez életmód- ill. anyagi kultúra kutatást J. Ujváry Zsuzsanna: Egy kereskedőcsalád metamorfózisa (A mezőszegedi Szegedi család1 címmel készített tanulmányában. A 16-17. századi magyarországi közállapotok — elsősorban a „török világ" hatására — jelentősen megváltoztak. Ezen metamorfózist tálja az olvasó elé a szerző a Szegedi család gazdag forrásanyaggal rendelkező történetében. Mindez annak is köszönhető, hogy a kassai városi levéltárban a család értékes regestruma fennmaradt. A szerző elsődleges forrásnak a téma feldolgozásában Szegedi György özvegyének 1620-1622 közötti kiadásairól készített részletes „háztartási naplóját" tekinti. Ennek szinte mindenre kiterjedő vizsgálata előtt viszont alapos családtörténetet készít. A család hatalmas változásokon ment át. A török okozta hódítás kényszerítette Kalmár János kereskedőt és családját arra, hogy elhagyja városát, Szegedet. Makó, Beregszász után 1553-ban Kecskeméten telepedtek le, ahol a családfő a város főbírája lett, de már Szegedi néven. Fiai, Márton és András, nemességújító címeres levelet kértek és kaptak 1579-ben az uralkodótól. A testvérek útja Nagyszombatba, majd onnét már tőkeerős vállalkozóként Kassára vezetett. Taxatív kimutatásokat olvashatunk arról, hogy az egymást követő generációk életük során miként bántak az elődeiktől örökölt vagyonnal. Az alapvetően kereskedői tevékenységet folytató család peregrinációja során szinte mindenhol, de különösen Kassán igyekezett ingatlanjai — föld, ház — nagyságát, ill. értékét növelni. A vagyongyarapítás jól bevált módszerével, az előnyös házasságkötéssel is szinte minden generációnál találkozunk. A család vagyoni metamorfózisa közben nemcsak a Szegediek családtörténetéről van szó, hanem a szerző elhelyezi őket a 17. század társadalmi palettáján olyan módszerrel, hogy vagyoni helyzetüket összehasonlítja az elsősorban nem polgári foglalkozást folytató köznemes Máriássy családéval. „Nem számítva az ország néhány mágnáscsaládját, az országos méltóságokat viselő hatalmasságokat, a 16. század végén és még a 17. század elején is a nemesség sok tagja nem tudott ekkora pompát felmutatni, mint a mi polgárunk (Szegedi Mihályi, aki ugyan már a második generáció óta volt nemes, mégis polgár módjára élt és kereskedett." Özvegy Szegedi Györgyné már említett „naplóját" központi forrásként használja a szerző. Ennek
