Századok – 1995

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63

A DEBRECENI POSZTÓSZÖVŐK CÉHSZABADALMA 89 11

Lásd Szűcs /.: Szabad királyi Debrecen város történelme. I. Debrecen, 1870., 9. - Dolgozatom mottója ugyaninnen: Előszó, XV. 12

Ballagi Gy.: Emlékbeszéd Szűcs István lev. tag felett. In: A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. VIII., 1., Bp., 1893., 22-23., 30-35. 13

Szűcs: I., 58. 14

Szűcs: I., 116. 16

Szűcs: II, Debrecen, 1871, 643-644. - „Szűr- (később guba-)csapók": 641. 16

Zoltai L.: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig, Debreceni Képes Kalendáriom (= DKK), 1912, 89. 17

Ecsedi /.: A debreceni becsületes gubacsapók céhe, DKK, 1924., 47. 18

Zoltai L.: A debreceni viselet a XVI-XVIII. században, Ethn., XLIX (1938), 94-95. 19

A számos adat közül csak néhányat említünk. A 19. század elején minden gazda és mesterember gubát viselt a Közép-Szolnok megyei Zilah mezővárosban, és a gubakészítés rendkívül elteijedt mesterség volt az egész Szilágyságban: Kovách G.: A zilahi céhek története. Egy kisváros ipari fejlődése a céhek felbomlásáig, Bukarest, 1958, 134. - A Szatmár megyei Nagykárolyban 1819-ből, Matolcson 1829-ből, Szatmárnémetin 1831-ből maradt fenn gubacsapó-céhlevél, de a céhek már évtizedekkel előbb megalakultak. A mesterséget latinul így nevezték meg: amphitaparius; amphitaparius seu gausapearius; amphitaparius vulgo gubás: Eperjessy G.: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686-1848, Bp., 1967, 29, 103, 247-248. - Vö. azokkal az adatokkal, amelyeket 4202-0394-782, továbbá 4206-0394-819 és 4207-0394-820 kódszám alatt közölt ezekről a gubáscéhekről A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere (= Céhkataszter). Szerk.: Éri I., Nagy L„ Nagybátai P., Bp., 1975, II, 316-317, 319-320. 20

A debreceni szűrszabók, akik a 18. század vége felé nemcsak szűr-, hanem gubaszabásra és -árusításra is igényt tartottak, a városi tanács részére készült 1801. évi jelentés szerint így érveltek: „... a régi időkben, míg mind a szűrcsapók, mind a szúrszabók céhe fennállott, amit a szűrcsapók szőttek, azt a szűrszabók megvarrták és árulták; mégpedig úgy, hogy... valamint a szűrszabóknak nem szabad volt szűrt csapni, úgy a szűrcsapóknak nem szabad volt szűrt varrni és azt árulni... Megvan ma is mind a két céh, és a mesterségnek csak a neve változott el [ti. a szűrcsapókból gubacsapók lettek], a substantiája pedig, azaz a gyapjúból való munka megmaradott... Következésképpen... amit a gubacsapó sző, azt a szűrszabó varrja meg és árulja." - A gubacsapók erre úgy válaszoltak, hogy „a varrásnál fogva a guba-árulást a szűrszabók maguknak nem tulajdoníthatják... Mert a szűrt szabni is kell, varrni is, de a gubán a szűrszabók semmi szabást nem tesznek, nem is tehetnek, mivel azt a gubacsapó a szövőszéken szabja ki; azaz az egész gubát vagy nagyobbra, vagy kisebbre úgy kiszövi, hogy... ehhez szabás vagy szabóság nem kell; varrás pedig oly kevés kell a gubához, hogy azt mesterségnek mondani nem lehet... Különben is meglehetvén a gubát úgy szőni, hogy semmi varrás nincsen benne": idézi Györffy I.: Magyar népi hímzések, I. A cifraszűr, Bp., 1930, 115-116. - A gubaszabás „törvénye" csakugyan az volt: „olyan keveset varrni, szabni rajta, amilyen keveset csak lehet": Luby M.: A guba készítésmódja és a gubásmesterség, A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője (= Népr. Ért.), XIX (1927), 153; vö. Ecsedi: 48-50. - A szűrköpeny jóval bonyolultabb szabásmódjáról: Györffy (1930): 60-62. 21

Györffy /.: A magyar szűr. Klny. Népr. Ért., XVIII (1926), 6, 12. - A szűr-szürke etimológiát Györffy még nem ismerte, a szűr szót a szőrből származtatta: 5. 22

Györffy (1930): 111-138. 23

Takács B.: Debrecen ipara 1693-ig. In: Debrecen története (= DT), I. Szerk. Szendrey I., Debrecen, 1984, 413. 24

Kring M.: A tatai csapómesterek (Helytörténeti adatok a magyar posztószövőipar múltjából). In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Bp., 1937, 399, 414. 25

Az alap-oklevélben: „magister Sándor de Monak et Ladislaus filius Johannis, filii Douse de Debrechen"; az 1440. évi megerősítő szövegben: „... exhibuerunt nobis quasdem [= quasdam] litteras Sandri de Monak et Lazio filii Johannis, filii Douse de Debrechen". - Debreceni Dózsa, akit Károly Róbert, mint töretlen hívét, kiterjedt birtokadományokkal jutalmazott és 1321 végén nádori méltóságra emelt, 1322-ben halt meg. Négy fia közül az idősebbek Jakab és Pál, az ifjabbak András és Dózsa nevet viseltek; János nevű fia nem volt, II. Dózsa pedig fiatalon, gyermektelenül halt meg. Az oklevélben megnevezett János (aki 1380 előtt hunyt el) és az ő fia, László (aki 1366-ban született) Pálnak volt az unokája, illetve dédunokája. Az oklevelet Lászlóval együtt ki-