Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
82 PACH ZSIGMOND PÁL és eladhassák"; másrészt engedélyezte a csapóknak, hogy „amely darócot ők sajátmagok készítenek, ha azokat inkább magok akarják felhasogatni, megvarrni és magánoson eladni, azt tehessék". Az utóbbit azonban ne vigyék túlzásba „a szabómesterek kárára és jogsérelmére". „Két oly szolgán [= legényen] kívül, ki szabómesterséget űz, többet ne tarthassanak", és külső helyről szúrposztót ne hozhassanak be „varrás vagy eladás végett"; ha mégis ezt cselekszik, az ilyen posztóra a szabók tehetik rá a kezüket.11 7 A kompromisszumos ítéletben tehát immár feltűnt és teret kapott egyes csapómestereknek az a törekvése, hogy szűrposztójukból maguk szabjanak-varijanak „kész szűrt" (amiről 1398-ban és 1440-ben még nem volt szó); viszont csorbát szenvedett az a szűrposztó-árusítási szabadalmuk, amelyet a debreceni piacon élveztek (ahová a városon kívül készült posztó behozatalát Tar Imre bíró 1458. évi oklevele végszámban is csak a vásárok ideje korlátozta). Az 1547. évi úriszéki ítéletnek az utóbbi pontjával a csapómesterek nem is tudtak megbékülni. Valószínűleg ez volt a tárgya annak a megkeresésüknek, amelyet a jegyzőkönyv 1549. február 16-i bejegyzése szerint a posztó-kinnlevőségeiről ismert Szabó Bálint szabómesternek címezve terjesztettek a magisztrátus elé;11 8 s bizonyosan ez volt az indítéka 1551. július 2-i fellépésüknek, amikor valamennyi szövőmester nevében Vas Ferenc tiltakozást jelentett be azok ellen a szabómesterek ellen, akik idegen posztót hoztak be külső helyekről a városba.11 9 A csapók és a szabók viszályának ötvenes évekbeli alakulásáról további források nem állnak rendelkezésünkre; tudjuk viszont, hogy a század végén mind a csapócéh, mind a szabó- és nyírőcéh új, kibővített, immár magyar nyelvű szabályzatot kapott, amely a két céh közti viszonyt is rendezni kívánta A csapócéh szabályzatát Duskás István főbíró 1598-ban,12 0 a szabó- és nyírőcéhét Nagy-Gál István főbíró 1599-ben12 1 adta ki. Az utóbbi szabályzatra (1599) tér át mármost a Debrecen-monográfia I. kötetének ipartörténész-szerzője az 1468. és 1470. évi okmányokról szinte közvetlenül,12 2 — anélkül, hogy az imént felsorolt forrásokat (1458, 1467, 1493, 1509, 1513, 1536, 1540, 1547,1598) figyelembe vette volna. Ez nemcsak hiányossá teszi előadását, hanem megfosztja attól a lehetőségtől is, hogy magát az 1599-ben kelt céhlevelet kellő megvilágításba helyezze. Erről a következőket írja: „Nagy-Gál István főbíró — a kutatók előtt eddig ismeretlen — 52 artikulusból álló céhszabályzatában a legteljesebb és legrészletesebb leírását találjuk a debreceni gyapjúművesiparnak, illetve a szabó- és posztónyírócéhnek". — De vajon csakugyan „a gyapjúművesipar, illetve a szabó- és posztónyírócéh" teljes leírását kapjuk e részletes szabályzatban? Olvassuk csak tovább: „A szabályzat szerint a céh négyféle mesterségre oszlott: a posztónyírók, vásárimíves szabók, szűrmíves szabók, váltómíves szabók csoportjára".12 3 Nos, abból, hogy a céh ezt a négy mesterséget foglalta magába, máris kitudódik, hogy a szűrcsapók nem tartoztak a szabó- és nyírőcéh kebelébe — ha csak nem akarja valaki a posztónyírókat, ahogy korábban a posztómetszőkkel, most meg a posztószövőkkel, a csapókkal egy kalap alá venni. Am a szerző erre is hajlandóságot mutatva ismerteti a nyirokról szóló négy artikulust (amelyekre még visszatérünk), majd a vásármíves szabókról szóló hat cikkelyt; a váltómíves szabókról pedig annyit mond, hogy az ő munkájuk „elsősorban a foltozás volt, róluk tehát csak három artikulusban történik említés". Ez szintén
