Századok – 1995

Dokumentumok - Harsányi Iván: 1943–1944 magyarországi eseményei spanyol diplomáciai iratok tükrében III/629

SPANYOL DIPLOMÁCIAI IRATOK MAGYARORSZÁGRÓL (194.3-44) 665 jobbszárnya vette a kezébe, amely nyilvánvalóan nem mentes Imrédy pártjának a befolyásától. Hogy pontosan ítélhessük meg ennek a problémának a legutóbbi alakulását, emlékeztetnem kell a kormánypárt genezisére és eddigi fejlődésére, valamint az eddigi kísérletekre, hogy nemzeti egységpártokat hozzanak létre. Abban az átmeneti időszakban, amely 1919-ben a rend helyreállítását követte, Bethlen gróf volt az, aki az úgynevezett Egységes Pártban számos, különböző gazdasági és politikai érdekeket megtestesítő politikust és képviselőt egyesítve irányította az ország sorsát. Őt Gömbös Gyula követte, aki felújította az ő törekvéseit, akit azonban korai halála megakadályozott abban, hogy sikerre vigye a terveit. 1939-ben, miniszterelnökként Imrédy Béla is megkezdte a nemzeti egységpárt újjászervezését, amely még Gömbös halálakor számos frakcióra hullott szét, ezúttal Magyar Elet Pártja néven. Mindezen ismételt próbálkozások esetében sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon a belpolitikában résztvevő személyiségek csoportja mindig nagyon szűk volt, és mindig ugyanazok alkották. Noha igaz, hogy az 1939-ben, Teleki gróf által lebonyolított választások némileg megváltoztatták a képviselőház öszszetételét, a keretek összességükben ugyanazok maradtak. Ez a fejlődés fölvetette a problémát, nem kellene-e a magyar osztályok [sic!] megújítása és megfiatalítása felé haladni, hogy szilárdabb alapokra helyezzék a parlamentáris politikai életet, megőrizve az eddigi, általában politikainak nevezett csoportokat, de létrehozva a nemzeti egység új pártját, széles bázison. A legfőbb akadályát annak, hogy elérjék az összes nemzeti erők fúzióját, teljes világossággal fejti ki Rajniss Ferenc, az ismert újságíró és képviselő, a félhivatalos Esti Újságban. Rajniss, aki mint mondtam, az Imrédy-párt képviselője, azt hozza fel az elgondolással szemben, hogy az utóbbi huszonöt évben annyiszor visszaéltek az összes nemzeti erők egyesülésének a gondolatával. Mint mondja, az ilyen fúzió heterogén elemek olyan konglomerátumát eredményezné, amely az esetek többségében sterilitásra volna ítélve, belső ellentétei folytán. Rajniss azt javasolja, hogy sokkal inkább kívánatos lenne csupán azoknak az elemeknek az egyesülése, akiknek hasonló, vagy azonos a társadalmi, politikai és emberi felfogása, és azonos irányban haladnak a követendő politika tekintetében. Rajnissnak ezek a — meglehet nagyon kiélezett — megnyilatkozásai nyilvánvalóan csak nagyon szerény hatást tesznek majd a kormánypártra. Másrészt úgy tűnik, hogy a jobboldal más pártjai, kivált a nemzetiszocialisták bizonyos félelmeket is táplálnak az ilyen, különböző eredetű úgynevezett nemzeti erők egyesülésével szemben, miután természetes, hogy ezek az elemek a legnagyobb bizalmatlansággal reagálnának az olyan tervekre, amelyek gyakorlatilag elmosódottá tennék politikai és humán elképzeléseiket és szükségképpen saját politikai egységük megbomlására vezetnének. Pálffy gróf, a Magyar Nemzetiszocialista Párt főnöke világosan kifejtette a Magyarság című napilapban, hogy pártja nem megy bele semmiféle kompromiszszumba. Jelenleg úgy jellemezhetjük az egységes nemzeti pártalapítás problémájának a helyzetét, hogy a kormánypárt, különösen a jobbszárnya, kívánja a fúzió