Századok – 1995

Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3

54 KRISTÓ GYULA szegényebb fele viszonylag gyorsan életmódot volt kénytelen váltani. Olyan terheket raktak rájuk amúgy is, amelyek kizárttá tették volna régi életformájuk folytatását. A 11-12. századi oklevelekben elsősorban ezekről a már a 11. század elején lesüllyedt vagy e két évszázad folyamán szabadságukat elvesztett népelemekről olvashatunk. Ez a magyarázata annak, hogy az új rendet tükröző oklevelek már nem szólnak nomadizmusról (mert akikről szóltak, azok már valóban nem nomadizáltak). Ez a népesség egyre inkább szilárd határúvá váló faluban és szilárd, bár hitvány anyagból épült házakban élt, önellátó volt, ennek során egyaránt végzett földműves, állattartó és kézműves tevékenységet, s ezek bármelyikéből adózott (adózhatott) is. Volt azonban a 11-12. században egy „másik Magyarország" is, amely nem szerepel az oklevelekben, hiszen nem tartozott sem a királyi, sem az egyházi, sem a világi magánbirtokhoz. Ezt a „másik Magyarországot" azok a szabadok alkották, akiknek sikerült elkerülniük legalábbis a korszak (a 11-12. század) nagyobbik felében az alávetett helyzetet, ők nem csupán a 9-10. századi szabadok utódai, hanem az azok által folytatott nomadizmus örökösei is. Róluk döntően vagy kizárólag all. századi törvények, illetve a 11-12. századi elbeszélő források szólnak, ők még e két évszázad nagyobbik részében folytatták elődeik legelőváltó-vándorló, lótartó, sátorozó életmódját, jóllehet ehhez körülményeik egyre inkább kevésbé voltak kedvezőek. Fojtogatta őket a terjeszkedő feudális berendezkedés, összeszűkültek, elfogytak legelőik, apadt állatállományuk. A szegényebbek „beleszédültek" a feudális függésbe, a gazdagabbak átálltak az új rendhez. Az előbbiekből lettek a szolganépesség élén álló lovas szolgák, az utóbbiakból, akik birtokkal rendelkeztek, az uralkodó elitbe a 13. században utat találó királyi szerviensek. A nomadizmus sírját az államalapítás, a társadalmi tagozódás ásta meg, koporsójára pedig az utolsó rögöket az a 12-13. század fordulóján bekövetkezett nagyarányú változás vetette rá, amely a barbárnomád színekkel átitatott 11-12. századi magyar feudalizmust gyors ütemben kezdte a nyugat-európai feudális viszonyokhoz hasonlóvá tenni. Mindezeket a megállapításokat kizárólag az írott források elemzése révén tettük. Nem mintha nem tartanánk fontosnak a régészet, a néprajz stb. szerepét ezen kérdések vizsgálatában, de meggyőződésünk: ezek alapvetően olyan, kronológiai rendbe illeszkedő, társadalmi-történeti kérdések, amelyek hasonló szintű és mélységű elemzésére sem a régészet, sem a néprajz nem alkalmas, miként az írott források sem alkalmasak egy sor más, kizárólag vagy jobbára a régészet és a néprajz által vizsgálható kérdés eldöntésére. Úgy ítéljük meg, a komplex módszer nem lehet légvárak egymásra építése, amikor egy-egy tudományszakon tapasztalt ismereteink végességét, korlátozottságát egy másik tudományszak — térben, időben, problematikában talán nem is oda illő — megállapításai lökik tovább. Komplex módszernek csak akkor van helye, ha egy szuverén tudományszak önerejéből eljutott lehetősége végső határaihoz, s ekkor kell tájékozódnia abban az irányban, vajon más tudományszakok az adott kérdésben meddig jutottak el szintén önerejükből. Mi idáig jutottunk