Századok – 1995

Történeti irodalom - Nationen; Nationalitäten; Minderheiten. Probleme des Nationalismus in Jugoslawien; Ungarn; Rumänien; der Tschechoslowakei; Bulgarien; Polen der Ukraine; Italien und Österreich 1945–1990 (Ism.: Radó Bálint) II/487

488 TÖRTÉNETI IRODALOM UNESCO-bizottság, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és a budapesti Európa Intézet szervezte. Az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet részérói Arnold Suppan és Valeria Hellberger „Nemzetek és kisebbségek Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában 1918 óta" című előadása rámutatott századunk nagy tévedésére, miszerint az osztályellentétek valamennyi más ellentétnél fontosabbak lennének. Elemezték a különböző nacionalizmusok táptalajait, a múlt század vasútépítési lázától kezdve a „nemzeti" szentek kultuszának megteremtéséig. Sorra vették az első világháborút lezáró Párizs környéki békediktátumok hatásait csakúgy, mint a második világégést követő új status quo eredményeit. Szót ejtettek a nemzeti önrendelkezés wilsoni és lenini gondolatának egyoldalúságáról, az ebből fakadó konfliktusokról. Az előadók ezeknek tulajdonítják a revizionizmus és az irredenta két világháború közötti felerősödését is, melyek nem jutottak nyugvópontra az 1938 utáni határigazításokkal sem. Külön alfejezetben vizsgálták meg az 1941-45 közötti évek jugoszláviai konfliktusgócait, a partizánok, a csetnikek, az usztasák és a boszniai muzulmán Handzar-SS-egységek egymás elleni harcait. Megállapításuk szerint a háború után a Tito-féle .jugoszláv-gondolat" egyedül a felső pártvezetésben és a magas rangú katonatisztek körében talált visszhangra. Az egykori Szovjetunión belüli etnikai ellentétek felsorolása után az előadók reményüket fejezték ki, hogy a „belügyekbe való be nem avatkozás" politikája a jövőben nem szolgál ürügyül a kisebbségi problémák elkendőzésére. A kölni egyetem tanára, Georg Brunner „Kisebbségek és jog: a népjogi helyzet" címmel tartott előadása a jobbára az ENSZ égisze alatt megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi megállapodásokat és szerződéseket tárgyalja. Megjegyzi, hogy az a keresztény kultúrában gyökerező védelem, melyet az emberi jogok a maguk természeténél fogva Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben élveztek, elég erős volt ahhoz, hogy az emberi jogok egy minimális szinten való tiszteletét Európa keleti felében se lehessen mellőzni. Ennek tulajdonítja, hogy a Helsinki Szerződésbe bekerülhettek bizonyos alapvető emberi jogok, sőt a népek önrendelkezési joga is. Ebben az összefüggésben jegyzi meg, hogy míg az első világháborút követő békék — legalább szavakban — biztosították a kisebbségvédelmet, különböző megfontolásokból ez 1945 után elmaradt. Végezetül a tanulmány részleteiben vizsgálja meg az 1966. december 12-én elfogadott, de csak 1976. március 23-án hatályba lépett „Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Szerződését", melyet a nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények sorában a legfontosabbnak tart. Richard L. Rudolph, a minnesotai egyetem professzora ,Az 1945-1989 közötti kelet-európai gazdasági nacionalizmus kérdéséhez" címmel tartotta meg előadását, melyben hangsúlyozta, hogy a 18. század végétől induló politikai és kulturális nacionalizmus nyilvánvalóan megelőzte a 19. század középétől-második felétől számítható gazdasági nacionalizmust, melynek alapjait Friedrich Listnél és a német történeti iskolánál, az új-merkantilizmusnál kell keresnünk. Ennek fő jellemzői a gazdasági autarchia, egyes iparágak erős felfejlesztése, az importhelyettesítésre való törekvés, a tőkebehozatallal való szembeszállás, mely gyakorta még a külföldi technológiákra és technikusokra is kiterjed, illetve a gazdasági élet erős állami ellenőrzése. Rudolph külön alfejezetet szentel a gazdasági nacionalizmus előnyeinek és hátrányainak. Ebben a részben List, Manoilescu, Rachmuth, Johnson, Becker, Breton, Matossian, Kohn és Montias nézeteivel ismerkedhetünk meg. A következő három előadás az egykori Jugoszláviával foglalkozott. Dcnnison Rusinow, a pittsburghi egyetem tanára „Kisebbségek a belpolitikában. Jugoszlávia" címmel adott elő. A titoista politika különbséget tett nemzetek és kisebbségek között. Utóbbiakat 1959-től kezdve nevezték nemzetiségeknek. Nemzeteknek csak a délszláv népeket tekintették. A többieknek mindig is legfeljebb a „nemzetiség" elnevezés járt ki, bár közülük a legnagyobb, az albán lakosság népesebb a montenegróinál, a makedónnál, sőt a szlovénnél is. A jelen tragikus eseményeivel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a „nemzetek" jelentős hányada, mintegy 19-26%-a az adott szövetségi tagállam „anyaország" határain túl él. A tanulmány a továbbiakban áttekinti a nemzeti kisebbségek sorsának alakulását, különös figyelmet szentelve a Vajdaságban és Koszovóban élők politikai-kulturális jogainak. Befejezésül már az etnikai tisztogatásokat közvetlenül megelőző hónapok történéseiről olvasunk. Alojz Ivanisevic, a bécsi egyetem oktatója „A felekezeti hovatartozás szerepe a szerbek és horvátok esetében" címmel tartott előadásában először a múlt századi horvát történészt, Tadija Smiciklaét idézi, aki szerint a szerbek és a horvátok egyazon népnek a felekezeti megoszlás szerint tagozódó részei lennének. A cezaropapizmustól nem idegenkedő orthodoxia és az autokefál egyházakat nem ismerő katolicizmus rövid elemzése után Ivanisevic ismertette a horvát katolikus egyháznak a katolikus magyar, illetve osztrák-magyar államhoz való viszonyát, Strossmayer